Bernardo Bertolucci visszatért. Kár érte. A legenda ugyanis olyan filmet rendezett, ami sem mondanivalójában, sem megvalósításában nem több a semminél.
A nulla olyan szám, amelyet bárhonnan nézünk, mindig csak egy nagy kerek nulla marad. Megfesthetjük gyönyörűen, írhatunk róla bármilyen szívszaggató dalt, a nulla az a nagy semmi, ami akkor sem válik valamivé, ha egy hozzáértő szépen öltözteti fel. A nullából sosem lesz valami, de a valamiből még lehet nulla, hiszen az mindig annak is tűnik messziről, csak akkor válik valamivé, ha megfelelő tempóban és hozzáértéssel közelítesz hozzá.
Bernardo Bertolucci közel tíz év kihagyás után elfelejtett filmet rendezni, vagy legalábbis nem tud megfelelő hozzáértéssel közeledni a valamihez. Legutoljára a kellemes, de nem klasszikus Álmodozók-kal borzolta a kedélyeket, amely valószínűleg el is sikkadt volna, ha nem meztelenkedik benne oly’ sokat Eva Green. Tíz év nagy idő, és a rendezőgalaxis sem fiatal már. A most 73 éves Bernardo Niccolo Ammaniti 2010-es, azonos című regényét kívánta vászonra vinni, amely akár még jó is lehet, de sem az eredeti mű minőségéről, sem annak mélységéről nem árulkodik a film. Már ha van neki olyan.
Az Én és te főhőse Lorenzo, az antiszociális srác, aki az anyjától a sítáborra kapott pénzét inkább némi élelemre költi, majd belóg társasházuk alagsorának pincéjébe, hogy úgy tegyen, mintha elutazott volna, de inkább olvasgasson és zenét hallgasson egyedül. Terve azonban kudarcba fullad, amikor megérkezik féltestvére, Olivia, aki heroin- és életvezetésbeli problémákkal küzd. A testvérek összebútoroznak pár nehéz napra, és megtanulnak együtt élni. Vagy legalább megpróbálják.
A film másfél órája nem telik el többel, mint amennyit az előbbi sorok tartalmaznak. Nincsenek épkézláb párbeszédek, nincs sztori, nincs súly, nincs értelem. Várod, hogy vége legyen, vagy legalább elkezdődjön. Bertolucci képtelen üzenetet közvetíteni a szereplőin keresztül, csak úgy vannak egy légtérben, szenvednek, néha megszólalnak, ez pedig nemhogy nem művészi, de még csak nem is nézhető. Az egész játékidő alatt egyetlen ponton lebegteti a cselekményt, aztán egyszer csak hopp, le kell vonnunk a tanulságot, de mintha odateleportáltunk volna nagy hirtelenjében, az oda vezető út mintha kimaradt volna.
Az Én és te azért igazi nézőellenes film, mert még a végén sem éri el a katarzist, hiszen tulajdonképpen nincs is, olyan felnövési történet ez, amelyből ki tudja, a felek mit tanulnak, és meglehet ugyan, hogy valamit változnak, de soha többé nem akarjuk őket látni. Az elfojtott szexualitás témaköre próbál menteni a helyzeten, de hiába, még ami kicsit szándékoltan feszültté teszi a történetet, az sem tud eléggé érdekfeszítő lenni. Ez így egy nagy büdös semmi tökéletes definíciója, de a nagyon jó zenék és a helyenként megcsillanó BB-stílusjegyek azért valamit dobnak az összképen. És persze David Bowie is, aki két nyelven is elénekli a játékidő alatt a Space Oddity-t. Sajnos nem élőben. De mindig jó hallgatni.
