Budokan. Gyerekkorom óta vágyom oda. Biztosan kolbászból van arrafelé a kerítés, ha szinte mindenki rögzített ott koncertlemezt Ozzytól kezdve egészen Sinatráig. Talán hangosítani sem kell, a japánok megoldották okosban. Tizennégyezres arénáról van szó, külsőre egyszerre ötvözi a japán kulturális örökséget és a nyolcvanas évek Miskolcát, tulajdonképpen a Miskolci Egyetem tornacsarnokát viszonylagos egyszerűséggel lehetne átalakítani Budokanná, kis ráfordítás, de legalább átverhetnénk vele a legnagyobb sztárokat. Most miért tetszik gyanakodni, kedves Albarn úr, látja, ez itt a Budokan, hiszen ismeri, volt már itt, az most ne zavarja meg, hogy kisebb, és hogy egész úton idefelé bekötött szemmel utazott. Hogy milyen Borsodi plakát? Lárifári!

Belépni erre a szent helyre egy Blur-koncert kedvéért olyan, mintha Scarlett Johansson egyszer csak bekopogna hozzánk, és hozná magával mondjuk Summer Glaut is. Rendben, 2013-ban volt szerencsénk megnézni őket a Szigeten, évkoncertje, satöbbi, de erre a helyszínre még a legnagyobbak is készülnek. A Blur viszonylagos gyorsasággal telt házassá varázsolta az eseményt, ezért egy nappal korábban még összeboronáltak egy klubkoncertet a szintén legendás Zepp Diver Cityben, ami mindössze 2700 férőhelyes, mégis olyan neveket vonz, mint Bob Dylan, aki március végén/április elején egymás után négyszer lép fel ezen a csöpp helyen. Dylan úr, innen üzenjük, hogy a Petőfi Csarnok az ön számára mindig nyitva áll, ha gondolja, már most elkezdjük felfűteni!

Szóval hol is tartottunk? Igen, a Budokan. Tömegek vonulnak a koncertre, jegyet veszek, mondja a srác, de hát ki adja el? Tömegek haladnak, majd állnak meg a Budokan-felirat alatt elhelyezett koncerttranszparens előtt, hogy fotózzák, elcsábulok, miért is ne, azonosuljunk egy picit. Tömegek válnak szét, és alkotnak három masszív sort, ekkor jövök rá, hogy a leghalványabb fogalmam sincs, hová szól a jegyem. Elolvasni ugyanis nem tudom.

És most ugorjunk vissza picit az időben, egészen egy hónappal ezelőttig. Amikor kiderült, hogy eladnak néhány plusz jegyet a koncertre, nem volt mese, le kellett csapnom egyre. Elugrottunk hát a közeli kisboltba, ahol egyéb, kisbolttól számunkra idegen tevékenység elintézése mellett jegyvásárlásra is módunk van, sikerrel is jártunk, de a papírfecnin bizony a fránya kandzsikon kívül mindössze négy darab latin betű állt. Egy B, egy L, egy U és egy R. A sorrendet ugye nem kell mondanom... Annyit tudtam, hogy álló, de vajon milyen kapu? Ekkor még fogalmam sem volt arról, mi a rendszer. Az első sor végén álló jegykezelők átirányítanak a második sorhoz, akik átirányítanak a harmadik sorhoz, ahol beengednek. Ó igen, akkor most irány a küzdőtér! De hát a küzdőtéren székek vannak! És úgy nagyjából mindenhol ülőhelyek, amerre csak nézek! Itt valami félreértés lesz, bíró úr, istenbizony nem tudtam, hogy kiskorú!

A Budokan folyosói olyan szűkösek, hogy csak nagyjából három ember fér el rajtuk egymás mellett, biztos a hely maximalizálása miatt, falfestése pedig egyszerre idézi meg a vidéki általános iskolák és a fővárosi kórházak hangulatát, az a jó öreg zöld-fehér, teljesen puritán, kicsit gimibuli hangulatom is támad, de hát melyik gimibulin játszik a Blur? Hogy mást ne mondjak, melyik gimibulin játszik Blurt a dj? Lónyál, na az itt is akad, ráadásul automatákból, városi, normál áron, be is szerzek mindjárt valamit, mert ez kemény menet lesz. Activity indul!

Elkapok egy rendezőt, van belőlük úgy száz darab, talán a számuknak köszönhetően történhet meg az, hogy a koncert kezdése előtt egy órával nyitják a kaput, hétkor pedig 14 ezer ember ül a helyén, a buli így percre pontosan elkezdődhet. Szóval megszólítom szerencsétlent angolul, aki kedvesen, janglishül visszaválaszol, hogy E szektor lesz, és nagyon, de tényleg nagyon köszönik, hogy itt vagyok.

Szuper, neki is vágok a kalandnak, látok még egy 18-as számot a jegy sarkán, ezek szerint mégsem álló lesz ez, de gyorsan falakba ütközöm, amikor látom, hogy az E-szektorban bizony több sor van, és mindegyikben ott integet a 18-as szék. És mindegyik sorban foglalt. Elkapok hát még egy tagot a staffból, ő csak higgadtan elkapja a jegyemet, és elindul. És csak megy. És csak megy. Követem egészen a Budokan tetejéig, ahol körbe-körbe állnak emberek, nagyjából úgy ötszázan. Felvezet a korláthoz, majd rámutat egy helyre. Ez lenne az enyém, és nagyon, de tényleg nagyon köszönik, hogy itt vagyok.

És akkor kis híján lefosom a bokámat. Számozott az állóhely. Az aréna legtetején, egy igencsak vékonyka sávban, korlátok mögött van lehetőség végigállni a koncertet, azoknak, akik későn ébredtek a jegyvásárlással, de ez Japán, minden tüchtig, koordinált rendszerben folyik, szóval nem állhatsz csak úgy akárhová, bele a nagyvilágba. A 18-as állóhely az E szektorban. Akkor még nem is sejtem, mennyire jól jöhet egy korlát, amikor olyan számokat hall az ember, mint a Parklife.

A Blur öt percet késik, a japánok már nézegetik az óráikat, nagyiparilag megy a hümmögés, nincsenek ehhez hozzászokva, de mindenki jólfésülten vár, előkerülnek a kötelező kézi konzolok, a sárkányölés azonban azonnal irdatlan gyorsasággal pauzálódik, amikor minden elsötétül, majd megszólal a Theme from Retro. Nem fogok hazudni, nem vártam sokat a japánoktól. Azt hittem, sikerül az osztrák hidegvért is lealázniuk reakciók terén, és egy leláncolt koalába oltott Xanax-függő lajhár lelkületével bámulnak majd ki a fejükből, de amint megszólalt a kezdő, veszettül jól szóló Girls and Boys, az egész aréna egyszerre pattant fel a székből, és bulizta végig a közel kétórás koncertet olyan intenzitással, hogy egyetlen perc után értettem, miért szeret ide jönni mindenki.

Itt bizony rajongás van. És ha valaki megtiszteli őket azzal, hogy idejön, akkor ők is megtisztelik azzal a bandát, hogy a maximumot hozzák ki magukból. Albarn többször is kifejti, meglehetősen hosszasan, mennyire fontos neki ez az ország, néha már-már kicsit kínossá is válik a hegyi beszéd, főleg akkor, amikor elmeséli, mennyire meglepődtek, amikor itt régen kamerás mobilokkal találkoztak, most meg mindenkinek akad otthon belőle legalább egy, szóval jobb, ha Japán felelősen gondolkodik minden technológiai újítás során, mert a világ mindent átvesz, amit kifejlesztenek, és használni kezdenek. Nem akarok belekötni, de a Nintendo ezt per pillanat nem így gondolja a Wii U-val. Elmondja, hogy olyan ez számára, mint egy második otthon, hogy rettentően inspirálja őket az a mentalitás, amellyel a japánok élnek, még dalt is írtak erről, a Yuko & Hiró-t, amit elő is vezetnek meglepetésként.

A vegyük meg a közönséget kilóra-című játékban előkelő helyezéssel végző Albarn szinte folyamatosan csalja a könnyeket a nép szemébe, teszi ezt olyan tettekkel, mint az Under the Westway előtt előadott beszéd, amiből olyan fontos tényeket tudtunk meg, miszerint angol–japán két jó barát, mert szigetországok, és ezért el is játszaná azt a dalt, amit a londoni olimpiára írt, mert szerinte ez most már Japán dala is. A mellettem álló két lány akkorát óóóóó-zik kéjesen ennek hallatán, hogy már csak a hangok alapján is odatolná az orruk alá a már csak aláírásra váró szerződést Kovi, a nagy és megismételhetetlen.

Albarn mintha teljesen szentimentális hangulatban lenne, elmondja, hogy mennyire jól érzi magát, és hogy erre a koncertre még nagyon-nagyon sokáig emlékezni fog. Az biztos, mert ekkora fotósárkot talán még ő sem látott, szerintem nagyjából elférne benne egy nagyobb művház, de fotós, az bizony össz-vissz kettő darab rohangált benne, heccelte is őket Albarn rendesen, vízzel locsolta a drága felszerelést, nem szép tőle, na. De jaj, a fotósárok bosszút állt rajta, mert amikor a kötelező leugrok a közönségbe-részhez érkezett, rájött, hogy ez nem lesz egyszerű, de sebaj, egy nagyobb ugrással máris a tömegben termett, hogy aztán két biztonságinak kelljen visszatolnia őt izzadó homlokkal a magas színpadra.

Látszik, hogy valóban élvezi, de fáradt már, mint ahogy a többiek is, turnétemetésen ez nem ritka, ez azonban annyit jelent a Blur esetében, hogy talán öt százalékkal kevesebb mosollyal abszolválják a koncertet, mint a Szigeten. Damon viszont még mindig pattog, ugrál veszettül, dobszerkóra mászik, majd akkorát zakózik, hogy páran fel is szisszennek mellettem a számozott állóhelyen. De nincs baj, felpattan gyorsan, hogy olyan meglepetés dalokat vezessen elő, mint a Chemical World kislemez-B oldal, a Young & Lovely, a Death of a Party, vagy a már emlegetett Yuko & Hiro.

A szett ezektől eltekintve szinte teljes egészében megegyezik azzal, amit a turné minden állomásán, köztük Budapesten is elővezettek, de kapunk egy extra No Distance Left to Run-t, és a buli egyik legjobb pontján befut Phil Daniels is, hogy végre teljes pompájában üvöltsük végig a Parklife-ot. Oi-ok még nem jöttek ennyire szívből a Budokanban, korlátok még nem voltak errefelé ennyire közel a kiszakadáshoz. Albarn és Daniels poénból egymásnak futós bunyót rendez a színpadon, ekkor jössz rá (újra), hogy a Blur nagyon is létező zenekar, akik nem csak egy nosztalgiaturné miatt álltak össze, itt bizony minden szeretetteljes zenekari seggfogdosás, minden ölelés és minden elhintett félmosoly őszinte, de kicsit elgondolkodsz, amikor a kihagyhatatlan, arénarobbantó Song 2 után levonulnak, hogy most mi lesz.

Albarn szólólemeze? Oké. Új Gorillaz? Persze. És mi van azzal a bizonyos új Blur-albummal, amiből William Orbit már kiszállt, mert nem fizették ki? Állítólag a szólómeló után lesz belőle valami, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha megint feloszlanak, és az utolsó koncertet láttam? Az biztos, hogy bármi is lesz, a Budokant és ezt a bulit tényleg nehéz lesz elfelejteni. Ezt a Miskolci Egyetem-i tornacsarnokügyet pedig előterjeszteném, használja minden kedves illetékes az ötletet nyugodtan, csak a sörreklámokat tessék levenni a falakról feltétlen igényességgel!

(Blur fotó: YouTube)