Quentin mester a mennybe megy. Új filmje ugyanis kötelező mindenkinek, de főleg azoknak, akik elképesztő színészi játékokra vannak kiéhezve.

Csakis Tarantino lehet annyira elmebeteg, hogy egy kellemesen bohókás pillanatában újraálmodja az egyik népszerű, ’60-as évekbeli Franco Nero-karaktert, fekete rabszolgát varázsoljon belőle, majd olyan irányba fordítsa, amitől még az anyja sem ismerne rá. Ennek a Djangónak bizony nem sok köze van ahhoz, amelyik a koporsót húzta maga után, talán a főcímzene, aztán jó napot, de hogy őszinték legyünk, egy pillanatig sem gondoltunk volna közvetlen folytatásra, remake-re, sőt, rosszabb napjainkon nézhető filmre sem. Pedig a Django elszabadul nemcsak hogy nézhető, hanem az egyik legszórakoztatóbb Tarantino-film is egyben.

Django és fejvadász mentora, az egykori fogorvos, Dr. King Schultz, valamint nevének hallatán illedelmesen meghajló lovának története azt a fajta spagetti westernekből megismert hangulatot hozza, amiről azt hittük, már nem is létezik. De mégsem western ez, hanem sok esetben southern, amit maga Tarantino sem igyekezett megcáfolni, sőt, szerinte már lehetetlen spagetti westernt készíteni, meg amúgy is, minek.

A történet első ránézésre elég kusza, hatalmas ívet ír le az elejétől a végéig (a rabszolgasorsból indul, a fejvadászlét rejtelmeivel folytat, majd feleségszabadítós akcióvá válik), de van is ideje kibontani a cselekményt a közel háromórás játékidő alatt, amit bőven elvisz a hátán a színészi alakítások minősége, még az utolsó mellékszereplőre is emlékezni fogsz. Christoph Waltz, naná, már nem is érdemes megemlíteni, hogy az ember egy zseni, úgyis mindenki tudja, bár ezúttal szokatlan módon pozitív karaktert hoz, de ez csak annyiban fontos információ, hogy jelen esetben nem akarod megfojtani egy kanál vízben, hanem jókat röhögsz a poénjain, és sosem felejted el a tudálékos dokit.

Ha már a poénokról volt szó: Tarantino még talán sosem volt ennyire vicceskedő hangulatban. Bár végig fenyegető a légkör, Django eleve vesztesnek tűnő küldetésre vállalkozik, de mégis néha felnyerít az ember, főleg amikor a kedves író-rendező úr elővezeti az utóbbi évek egyik legviccesebb filmjelenetét a csuklyákkal. A Djangóban minden a helyén van, a feszültség ott üti fel a fejét, ahol kell, majd felold néhány beszólással, poénnal, leönt több hektoliternyi vérrel, aztán hazaenged röhögve egy jó filmzenével, hogy azt dúdold hazáig. Az élvezhetőségnek ezúttal a szinkron sem szab határt, nagyon régen készült már ennyire minőségi munka, teljesen mindegy, hogy eredeti nyelven vagy magyarul ugrunk neki, a hatás nagyjából ugyanaz lesz.

De térjünk vissza a színészekhez, mert igazságtalanok lennénk, ha csak Christoph Waltzot emelnénk ki közülük, mind Jamie Foxx, mind a már-már feledés homályába merült Don Johnson, mind pedig Leonardo DiCaprio hozza a színvonalat, Franco Nero beugrója is emlékezetes, de mégis Samuel L. Jackson lesz az, akitől az ember hátán elkezd futkosni a hideg, jó értelemben. A jó öreg Sam rozzant öregemberré válik, és olyan meggyőzően alakít, hogy azért jobb esetben minden létező díjat odadobálnak a lábai elé csendben, csak vigye, kérdés nélkül, megérdemli.

A filmzenék pedig… nos, Tarantino-filmről beszélünk, tehát minden megtörténhet és meg is történik, a klasszikus Morricone-daloktól a modern hip-hopig minden előkerül, de az eklektika egyetlen percig sem zavar meg senkit az élvezetben, sőt. A filmzene pont ettől lesz szokásosan tarantinós, beszerzése pedig mindenkinek melegen ajánlott.

A Főnök tehát már megint megcsinálta. Úgy forgatott westernt, hogy valójában nem is az, úgy lett kőkemény, hogy valójában vicces, és úgy hoz vissza egy népszerű karaktert, hogy az valójában nem is ő. Perfekt munka. Majdnem háromórányi tökéletes kikapcsolódás, sokadszorra újranézve is.

10/10

Tovább:
Best of TV 2013 – Az év legjobbnak ígérkező új sorozatai
Túlélni a nyolcker közepét
Friss Player-cikkek

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon