Ha leteszel egy robotporszívót, automatikusan felszedi a koszt. Dredd is hasonló elvek alapján működik, csak ő másféle mocskot takarít el, sokkal véresebben.

Minek kell holmi kidolgozott sztorival, precízen megírt karakterekkel fárasztani a nézőt, ha akciófilmet akar nézni? Az Elrabolva-filmeket sem azért szerettük, mert olyan kimunkált történettel ámították volna a nézőt, Liam Neeson ment, és megölt mindenkit, de azt legalább látványosan tette, izomból, dühösen, ahogyan az a mozis vérontások nagy könyvében meg van írva. Az egykor szebb napokat látott, moziban 1995-ben már módszeresen kiherélt és meggyalázott képregényhős, Dredd sem tesz mást ezúttal. És milyen boldogok is vagyunk ettől.

Már csak azért is húzódik mosolyra a szánk, mert maga az eredeti képregény is mocskosabb volt, mint egy közvécé, az ellentmondást nem tűrő bíró kalandjai mindig sok hullával, rengeteg vérrel és csontok ropogásával jártak, ezt pedig Sly-féle mozis verzió nem tudta visszahozni. Mondjuk legalább megpróbálhatta volna. A friss verzió hozza a kellő mocskot, vért, hullaszámot, keménységet, a sztori pedig pont annyira elég, hogy mindent a helyére tegyen, kvázi legitimizálja a hullák számát (magas) és az erőszak mértékét (nagyon magas).

A történet szerint Megacity Egyben járunk, a bűn fellegvárában, ahol klánok rondítanak bele a dolgosnak nem nevezhető mindennapokba. A rendőrséget rögtönítélő, kőkemény bírók alkotják, akik törvényszegés esetén jobb esetben bevisznek, rosszabb esetben viszont azonnal golyót röpítenek a bűnözői kobakokba. Az egyik legkeményebb bíró, Dredd (Karl Urban) és újonca, a jó csaj Anderson (Olivia Thirlby) arra vállalkoznak, hogy leszámolnak Ma-Mával (Lena Headey), az egyik legkegyetlenebb klán vezérnőjével. A nem túl kedélyes csoportosulás szórakozásai közé tartozik az embernyúzás és egy speciális drog, a lassító elpöppentése, amitől az időt a fogyasztó 99%-ban lassabbnak érzékeli. Ma-Ma egy hatalmas, embereivel sűrűn telepakolt toronyházba fészkelte be magát. Dredd viszont keményebb, mint egy platinába öntött Hulk.

Persze a film ennyi alapján még lehetne rossz is. Ha túlságosan is kevés a logika, ha egy cseppnyi ész nincs a produktumban, akkor minden borul. Jelen esetben viszont nem borul semmi, a lassítások indokoltak (és látványosak) a drogszálnak köszönhetően, a szép nő zöldfülűként boldogít minket, az akció kegyetlensége a jövő módszereivel magyarázott, a szereplők motivációi érthetőek, így nem lesz olyan érzése az embernek, hogy Pete Travis rendező (Nyolc tanú, Végjáték) öncélúan használta volna fel a jól ismert kliséket. Pont ellenkezőleg: meg tudta mutatni, hogy a már unalomig ismételt filmes motívumok is lehetnek újszerűek és szórakoztatóak, csak éppen figyelmet kell fordítani azok használatára.

Dredd feltámasztása tehát remekül sikerült, a régi nagy kedvenc akciófilmeket idézi, és egy picit sem akar több lenni annál, ami. Megérhetne egy–két folytatást.

7/10

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
A 85. Oscar-díj jelöltjeinek teljes listájához
2013 legjobban várt huszonöt filmjéhez

És ezt olvastad már?
Az HBO a Jóbarátok után a Harry Potter-filmek sztárjainak is rendez egy osztálytalálkozót