Az Én vagyok az éjszaka című minisorozat, akár a True Detective szériába is beférne az első két rész alapján.
Tényleg úgy kezdődött az egész, hogy befejeztem a True Detective harmadik évadának hatodik fejezetét, és csalódottan vettem tudomásul, hogy most várhatok egy újabb hetet, pedig nagyon néztem volna tovább, mert egyre fokozódik a feszkó. Vajon hány ilyen kell, hogy megtanuljam, hogy érdemes kivárni, míg megjön az összes rész, aztán neki lehet állni a bingewatchingnak egy levegővel.
Hát jó, itt ez az Én vagyok az éjszaka című krimi, a Wonder Woman alkotóival, Patty Jenkinsszel és az egyik főszerepet is bevállaló Chris Pine-nal. Nézzük!
Anélkül, hogy különösebben zavaró spoilerbe belemennék, azért legyen itt is meg, hogy alapvetően két szálon indul a történet. Az egyikben az India Eisley által alakított Patet követjük, aki anyja miatt a feketék társaságához tartozik, mondván mulatt, noha a fekete vérvonal elég hihetetlennek tűnik a két színésznőt egymás mellé állítva. 1965-öt írunk egyébként.
Aztán egy elég B-filmes huszárvágással kiderül, hogy Patet csak örökbefogadta a nő, akit eddig az anyjának hitt. Ő pedig elindul Los Angelesbe felkutatni az igazi családját, kezdve a nagyapjával, George Hill Hodellel, akinek a neve a Fekete Dália-ügy kapcsán lehet ismerős. Mint gyanúsított...
A másik szálon pedig a Chris Pine által alakított vagány Jay Singletaryt követjük, aki évekkel korábban egy mellényúlással visszavetette az újságírói karrierjét, mostanában pedig a legalja lesifotós anyagokat bízzák rá. Neki pedig muszáj mindent elvállalnia, ha fent akar maradni. Egy nap aztán kap egy telefont, hogy érdemes lenne újra elővennie azt a régi anyagot. Innen pedig, noha az első két részben ez még nem történt meg, nem nehéz kitalálni, hogy a két főhős története össze fog érni. Mondom, simán lehetne ez True Detective-téma is, a nyomozó helyett oknyomozó újságíróval.
A Fauna Hodel könyvén alapuló minisorozat egyébként hangulatra a film noirok világát idézi fel, a sokszor talán túl plasztikus jeleneteinek köszönhetően a már említett B-filmes hangulat is végig megvan.
És noha emiatt dramaturgiailag néha rezeg a léc, de az alkotóknak ezzel sikerült összehozni egy olyan klausztrofób világot, ami azonnal rátelepszik a nézőre, és nem kell sok idő, hogy egy húron pendüljünk a hollywoodi veszélybe belesétáló Pattel - aki igazából Fauna Hodel. Pedig nem egy különösebben mélyen kibontott figuráról van szó.
Jó lenne a maradék négy részt egyben nézni, de tuti, hogy ezzel is az lesz, mint a True Detective-vel: ahogy kikerül a következő, rámegyek. Az pedig majd kiderül, hogy a végére is megmarad-e ez a lendület, vagy egy-két rész után el lehet engedni.