Az idén hatvan éves Liam Neeson 2008-ban mindenkit meglepett, amikor elvállalta az Elrabolva című filmben a lányáért a francia fővárost felforgató ex-titkosügynök, Bryan Mills szerepét. A szokatlan szerepvállalás nem maradt észrevétlen, már csak azért sem, mert a végeredmény az év legjobb akciófilmje volt, melynek második része éppen az utolsó csapó és a vágószoba között járhat valahol félúton. A 2011-es Az ismeretlen férfi a már említett mozihoz hasonlóan egy kezdetben átlagosnak tűnő főhős vesszőfutását mesélte el egy kevésbé bombasztikus, de még bőven vállalható akciófilmben. A Fehér pokolban Joe Carnahan rendező a rosszarcú gengsztereket és profi bérgyilkosokat morcos farkasokra és tomboló mínuszokra cseréli. Lássuk, hogy működik-e a recept!

A sztorival kapcsolatban nem futunk felesleges köröket; egy repülő, a fedélzetén egy csapat olajfúró-munkással az alaszkai hómezők kellős közepén zuhan le, ahol a fogvacogtató hideg és egy falkányi éhes farkas macerálni kezdik a túlélőket. Nem először látjuk ezt az alapfelállást a vásznon és Carnahan szkriptje sajnos borzasztó átlátszóan játszik rá az egyébként is jól ismert receptre. A túlélők között megtalálhatjuk az összes archetípust, akikről már az első pillanatban biztonsággal meg lehet mondani, hogy mennyi filmidőt tartogat számukra a forgatókönyv. Itt van a kötelező fekete, az ügyeletes hülyegyerek, a vicces faszi, a vallásos, a tipikus áldozat, aki persze szemüveges, a nagyszájú cinikus és végül a tapasztalt öreg róka, akit Neeson rutinszerű játékkal személyesít meg. A mozi egyébként azzal a fordulattal, hogy a csapat ügyeletes Bear Gryllseként funkcionáló Neesont kvázi narrátorként szerepelteti, és a túlélők közül egyedül az ő előéletének szentel külön figyelmet, minden kétséget kizár a tekintetben, hogy a többiek csak töltelékként érkeztek a húsdarálóba. A személytelenség akkor a legszembetűnőbb, amikor a repülőgép-katasztrófa után a csipet-csapat körbeüli az egyik haldoklót, és a szemek sarkában egyensúlyozó könnycseppek indokolatlanul hosszú snitteket kapnak, miközben a nézőnek fogalma sincs arról, hogy kit is kellene gyászolni. Ez a jelenet már csak azért is jelzésértékű, mert egyetlen szóra érdemes mozzanata az, ahogy Neeson karaktere felkészíti a halálra az illetőt. Ha eddig kétségeink lettek volna afelől, hogy ez a film a kedvelt színész one man show-ja, akkor ezen a ponton ez végképp egyértelművé válik. Innentől kezdve a „Tíz kicsi indián” dramaturgiához híven a szereplők száma folyamatos csökkenésbe kezd, épp csak ezúttal nem kell találgatni, hogy ki is a gyilkos.

Az egyik kezünkkel gyengéden simogassuk meg a készítők buksiját, hiszen a csontig hatoló hideg valósággal átsüvít a vásznon és az alaszkai vadon is olyan vészjósló szigorral mered a nézőre, hogy akaratlanul is összébb húzzuk magunkat a székünkben. A másik kezünkkel azonban már mehet is a kijózanító elefántpuszi, hiszen a farkas-fenyegetést valami gyökeresen elbaltázott formában sikerült prezentálni. A gond az, hogy amikor a farkasok megjelennek, akkor az egyébként realista ábrázolást valószerűtlen CGI-szörnyek vágják haza, amikor meg nem láthatóak, akkor túl sokszor kellene megijednünk a vonyításuktól. Amikor először halljuk meg a félelmetes hörgést, akkor persze a túlélőkkel együtt nekünk is borsódzik a hátunk, de amikor öt percen belül harmadjára zendül fel a kánon, akkor már csak egykedvűen markolunk egy nagyot a popcornos vödörből.

A veszélyábrázolás hullámzó színvonala és a súlytalan mellékszereplők miatt a feszültség egyes jelenetekből úgy párolog el, mint kabinnyomás a repülőről, és ilyenkor a nézőt megrohamozza az a kényelmetlen érzés, hogy túl sok a rizsa és kevés az akció. Ha Carnahan visszafogottabban használta volna a leülős távolba révedést és bátrabban az ecetes ollót, akkor most mi is boldogabbak lennénk. Az emberi akaratot felfaló természet és a közös veszély ellenére is együttműködésre képtelen mikroközösség nagyon hálás téma lenne, de ezúttal a dícséretes szándék képtelen kibontakozni a pontatlan dialógusok és alibi-karakterek fojtogató gyűrűjében.

Ami miatt mégis ajánlható a Fehér pokol, az a tagadhatatlanul eredeti és erős helyszín és néhány felettébb hatásosra sikerült jelenet. A repülőgép-szerencsétlenség például az utóbbi hónapok egyik legfenyegetőbb, legintenzívebb képsorait tartogatja a nézőknek, ahogy a furcsa lezárás is megér egy misét. (A stáblista utáni extra jelenet teljesen felesleges.) Persze azon sem csodálkozunk majd, ha többen közületek a finálé után káromkodva hagyják el a nézőteret, de legalább ennyien lesznek azok is, akik a feszesre rántott, majd vészjósló hirtelenséggel tempót váltó záró képsorok miatt tartós libabőrrel a tarkójukon sétálnak haza.