(No.1) Piroska

Ilyen volt

Aki nem hallotta/látta/olvasta gyermekkorában a Grimm testvéreknek tulajdonított mesét, az soha nem tanulta meg, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Piroska egy édes piros anorákos kislány, aki a nagyihoz indul egy kosár elemózsiával, de balga módon elspoilerezi a tervét a bokorban pislogó ordasnak. A pletykálkodás csúnyán megbosszulja magát és a farkas bepuszilja az egész pereputtyot. Még szerencse, hogy a vadász arra jár, felvágja szerencsétlen állat hasát, a tekergő belek közül pedig mosolyogva ugranak elő az áldozatok. Jó éjszakát, gyerekek!

Ilyen lett

Tavaly köszönthettük a mozikban a Lány és farkas című meglehetősen gyenge Piroska-újraértelmezést, melyben a rikító kabátkát a manga-szemű Amanda Seyfried vette magára. A brutálisan megerőszakolt – és a legrosszabb Alkonyat hagyományokra hajazó – sztorit inkább hagyjuk, és összpontosítsunk a karakterre. Nos, a helyzet az, hogy Piroskát mindenki meg akarja (izé…) ismerni, mely törekvés a film végére még a környék állatvilágára is kihat. Mi nem így emlékeztünk a mesére.

Szerintünk

A Player tiszteli a tradíciókat és mivel a filmes adaptációk nem érték el az ingerküszöbünket, ezért inkább ragaszkodnánk az eredeti verzióhoz. Ahogy a Nagyi mesélte.

(No.2) Sherlock Holmes

Ilyen volt

Sir Arthur Conan Doyle figurája egy merengő magánnyomozó, aki szabadidejében pipázik, hegedül, néha elszippant egy kis ópiumot, a fennmaradó időben pedig rejtélyes ügyeket göngyölít fel hűséges barátjával, Watson doktorral. Ha nem olvastad az A Sátán kutyája című remekművet, azt tanácsoljuk, hogy fogj neki. Az eredeti Holmes nem szaladgál háztetőkön, nem játszik két percenként Chuck Norrist és általában a „többet ésszel, mint erővel” elvet követi.

Ilyen lett

A briteknek még jó volt úgy Sherlock, ahogy a regényekben is megszokták, az amerikaiak szerint viszont az angol krimisorozatban túl sok volt a duma az akció rovására. Érdekes, éppen egy angol rendezőt, Guy Ritchiet bízták meg azzal, hogy szórjon némi gyorsítót a nagynevű detektív ötórai teájába. Robert Downey Jr. Holmes-értelmezése már-már valószerűtlenül intelligens, de két csavaros gondolatmenetre ezúttal már három pofon és egy robbanás is jutott.

Szerintünk

Mit is mondhatnánk? Kétségtelen, hogy a mai kor mozis közönségét már nem lehet megfogni távolba révedő tekintetekkel. A könyvet azért olvasd el!

(No.3) James Bond

Ilyen volt

Bár James Bondot a legtöbben a vászonról ismerik, a karakter megjárta regények és képregények lapjait és nem csak a tévében, de rádiójátékokban is több alkalommal feltűnt már. Legyen szó azonban akármelyik médiumról, néhány dolog egészen 2006-ig nem változott; az angol titkosügynök öltözködése makulátlan, modora kifogástalan, egy igazi angol úriember, a szebbik nem bolondja, aki soha nem veszíti el a fejét és minden körülmények között stílusos marad.

Ilyen lett

A baltaarcú Daniel Craig és a Casino Royale alaposan felkavarta az állóvizet. Nem elég, hogy az új James Bond alig sziporkázik (Milyen udvariatlan dolog már bármiféle frappáns beszólás nélkül lepuffantani valakit?), de az egész film alatt csak egyszer mosolyog teli szájjal, és akkor is azt kívánjuk, bár ne tenné. Ez a Bond a nőket nem sármmal, hanem izommal gyűri le, a trancsírozást pedig látványos, de cseppet sem úriemberhez méltó stílusban végzi. Pierce Brosnant meg elzavarták vegyesboltot reklámozni.

Szerintünk

Imádjuk a Sean Connery-féle eleganciát, a Roger Moore által képviselt bohém szemtelenséget, de el kell ismerni, hogy ez a szikár, kőkemény Bond a legjobb, ami történhetett az egyre laposodó sorozattal.

(No.4) Hófehérke

Ilyen volt

A Hófehérke egy európai tündérmese, melynek szintén a Grimm testvérek gyűjteményében szereplő változata a legismertebb. Az eredeti sztori egy amerikai ízléshez szabott változatát dolgozta fel Walt Disney az 1937-es Oscar-díjas rajzfilmjében. Jobbára mi is ezt a verziót tekintjük az origónak, és ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a főhősnő egy kedves, madarakkal énekelgető fehérnép, akit a gonosz mostoha elzavar otthonról, és aki hét mosolygós, dolgos törpe házikójában talál menedékre az erdő közepén.

Ilyen lett

Maradjunk annyiban, hogy a mese hősnőjével elég sok minden történt az elmúlt években. (Ha nem láttad a Hótehénke című változatot, most már ne pótold!) A legutóbbi feldolgozást, a Hófehér és a vadászt például nem régen mutatták be a mozik. Ebben a címszereplő hölgyet a mosolytalan Kirsten Stewart alakította a megszokott alkarnyiszálós hangulatban. Ez a Hófehérke nem énekelt a madarakkal, nem gyógyította meg öreg néne őzikéjét, de még a törpéknek sem készített szendvicset a dolgos munkanap előtt. A másik színes egyéniséghez, Piroskához hasonlóan belőle is egy komor, folyton szaladgáló sikolykirálynőt csináltak.

Szerintünk

Walt Disney kiütéssel győzött. Ki kíváncsi egy vérszegény, folyton pánikoló csajra? Ráadásul a filmben a mostoha sokkal jobb nő, mint akire irigykedik.

(No.5) Abraham Lincoln

Ilyen volt

A helyzet az, hogy a valaha volt leghíresebb amerikai elnökről elég pontos ismereteink vannak. Tudjuk például, hogy ő törölte el törvényileg a rabszolgaságot és hogy győzelemre vezette északot az amerikai polgárháborúban. Azt is tudjuk, hogy egy merénylő golyója végzett vele egy színházi előadás közben, és hogy néhány gyengébb idegzetű elnökfeleség szerint a szelleme azóta is fel-felbukkan egy jót nosztalgiázni a Fehér Ház folyosóin. Szó mi szó, a Mr. Presidentnek vámpírok és zombik nélkül is elég érdekes élete volt.

Ilyen lett

Timur Bekmambetov rendezésében hamarosan itthon is bemutatják azt a filmet, mely végre leleplezi Lincoln titkos életét. Sokan nem tudták ugyanis, hogy az Elnök Úr családjával egy vérszívó élőhalott végzett, és hősünk ezután a vámpírvadászatra tette fel az egész életét. Bizony, az egész rabszolga-felszabadítósdi, meg elnökösdi csak egy rafinált csalás része volt, mely arra kellett, hogy elfedje a kegyetlen igazságot; szakállas barátunk éjszakánként vámpírszíveken döf keresztül kihegyezett karókat és fejszével aprítja a dohos, rothadó seregeket. Mindig tudtuk, hogy valami nincs rendben az ipsével.

Szerintünk

Az alapötlet akkora marhaság, hogy vagy valami irtózatos debilség, vagy valami epikus fog kisülni belőle.

(No.6) Abraham Van Helsing

Ilyen volt

Egészen 2004-ig a Drakula-feldolgozások többé-kevésbé úgy jelentették meg Van Helsing professzort, ahogy Bram Stoker is lefestette híres naplóregényében. A professzor úr egy elméleti szakember, akinek úgy vág az esze, mint a borotva, és a sorozatos nyakharapdálások láttán tanácstalan szereplőket kutatásaival és elmés megfigyeléseivel segíti a bajban. Bár akkor sem esik kétségbe, ha le kellett fogni egy vérszívót, azért a munkaköri leírásában többet szerepelt az elmélyült kutatás, mint a karóval hadonászás.

Ilyen lett

Ne kerteljünk; a Hugh Jackman főszereplésével készült Van Helsing című film kiöntötte a figurát betonnal. Olyan kemény csávót csináltak a korábbi professzorból, hogy Drakula gróf lenyomása már nem is volt neki elég nagy kihívás, rögtön meg kellett támogatni a prezentált bestiáriumot vérfarkasokkal, Frankenstein szörnyével és Mr. Hyde-dal is. A végeredmény sajnos csak közepes lett, de Jackmanen nem múlott semmi. Ennyi ugrándozást, bunyót, kötélen kapaszkodást, ordítozást összesen nem láttunk az eddigi Van Helsing mozikban.

Szerintünk

Szerintünk semmi baj nincs egy figura radikalizálásával, de csak ha jól csinálják. A professzor esetében ez eddig sajnos még nem jött össze. (Már előkészületben van egy újabb nekifutás.)

(No.7) A zombi

Ilyen volt

Haiti környékén a mai napig hiszik, hogy a voodoo mágusok képesek bárkiből zombit, vagyis lelketlen bábot csinálni, aki csak a mesterének engedelmeskedik. A mai értelemben vett zombit, vagyis az élőhalottat a horror-irodalomnak köszönhetjük. A filmművészetben az 1938-as A fehér zombiban hörgött először ilyen mászkáló halott, aztán a műfajt George A. Romero fejlesztette tökélyre a hetvenes években. Egy átlag zombi rendkívül bizalomgerjesztően néz ki; szakadt, földszagú ruhában, kinyújtott karokkal, halk nyöszörgéssel botorkál ide-oda és általában penetráns hullaszag lengi körül. Tegyük hozzá, hogy minél nagyobb a film költségvetése, annál jobban rohad szegény.

Ilyen lett

Az elfáradó zsánerbe először Danny Boyle pumpált friss vért a 28 nappal később című horrorral, majd Zack Snyder is összehozott egy igen kellemes zombi-apokalipszist a 2004-es Holtak hajnalával. Míg az előbbiben fertőzöttként anyakönyvezték a zombikat, addig Snyder mozija már echte élőhalottakkal masszírozta a nézők idegeit. A zombi 2.0 annyiban különbözik a korábbi kiadástól, hogy úgy fut, mint a mérgezett egér. Hol van már a kényelmes tempóban vánszorgó zombesz, akinek az érkezéséig akár még meg is lehetett reggelizni?

Szerintünk

Fut vagy vánszorog, a vége ugyanaz a mocskos vérfürdő. Bár a szaladgáló hulla tényleg félelmetesebb egy kicsit.

(No.8) Edgar Allen Poe

Ilyen volt

A modern krimi- és horror-irodalomnak megágyazó E. A. Poe minden borzongni vágyó könyvmoly favoritja. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a legfőképpen novellákat író művésznél depressziósabb alkotót elég nehezen találnánk az irodalomtörténetben. Amellett, hogy szegény Poe alapból sötétebben látta a világot, mint a többi kortársa, az egészségével sem volt minden rendben. Az állandó betegségek mellett ráadásul a felesége halála miatt érzett gyász sem hagyta nyugodni és az alkohollal, valamint az ópiummal is közeli barátságot ápolt. Ez a törékeny zseni alig élt negyven évet, halála után pedig sokáig csak tippelni tudtak, hogy melyik nyavalyája vagy rossz szokása vitte a sírba.

Ilyen lett

Nem csoda, hogy Poe munkássága generációkat ihletett meg, hiszen ilyen minőségi gótikus borzongást azóta sem sokan tudnak papírra vetni. Idén aztán a filmkedvelők szemtanúja lehettek az eddigi legabszurdabb alkotásnak, amit a híres író inspirált. A holló című krimiben Poe nyomoz, szaladgál, lövöldözik, mert egy sorozatgyilkos a novelláiban részletezett halálnemekkel terrorizálja a jónépet. Az ötlet önmagában nem lenne nevetséges, de egy ilyen silány megvalósítással karöltve már jogosan reklamálnak a mesteri életmű rajongói az elhunyt emlékének meggyalázása miatt.

Szerintünk

Azért van, amit már nem kéne. Mi sem akarunk Rambót csinálni Petőfiből. (Ha valaki mégis, az ötletért természetesen igényt tartunk a nyereség 5%-ára!)

(No.9) Sonny Crockett & Ricardo Tubbs

Ilyen volt

A Miami Vice a nyolcvanas évek közepétől Don Johnsonnal a főszerepben igazi sikersztori volt. Itthon egy héten egyszer kötelező esti program volt megnézni, hogy a két nyomozó ezúttal melyik helyi kábítószer-kereskedőnek rúgja szét a hátsóját. Zokni nélkül félcipőbe bújni, felpattintani a napszemüveget, a hónaljtokba pakolni a stukkert aztán felvenni a fehér Armani zakót, majd lerobogni a bícsre a Ferrarival… Nem sok kúlabb dolgot tudott egy tinédzser akkoriban elképzelni.

Ilyen lett

Az elmúlt évtizedben valami miatt mindenki a ’70-es és ’80-as évek tévésorozatait akarta remake-elni. Azért választottuk ki éppen a Miami Vice két főhősét, mert míg a többi alkotás valamennyire azért tekintettel volt a nagy elődökre, addig Michael Mann úgy hozta össze ezt az egyébként nem rossz filmet, mintha bele se nézett volna a kultikus sorozatba. A két főhős baromi kemény, brutálisan profi, penge öltönyökben és méregdrága sportkocsikban meresztik a hátsójukat, de ha nem lenne a mozi címe Miami Vice, akkor azt hinnénk, hogy csak egy mezei akciófilmmel van dolgunk két nagyarcú zsaruval a főszerepben. Humor? Stílus? Napfény? Mann szerint a ma emberének ezekre már nincs szüksége.

Szerintünk

Az eredeti magasan szárnyal a bruttósított verzió felett.

(No.10) A vámpír

Ilyen volt

Egy korábbi elemzésünkben alaposan körbejártuk a témát, de ebből az összeállításból sincs szívünk kihagyni ezt a szerencsétlen lényt. Hogy miért szerencsétlen? Olvassátok csak el Bram Stroker eredeti Drakuláját, vagy nézzétek újra Lugosi Bélánk kultikus filmjét! Ezekben a művekben a gróf még egy igazi nemes, egy komor vendéglátó, akinek egyetlen hibája, hogy képtelen parancsolni tomboló vérszomjának. Ha úgy tetszik, nem más ő, mint a férfiállat archetípusa. Amelyik nőre szemet vet, azt megszerzi, a konkurenciát pedig fél kézzel – na meg orbitális szemfogaival – gyűri le.

Ilyen lett

Az Alkonyat-mániának köszönhetően a XXI. század vámpírja már kevesebbet harapdál és többet moralizál. Sőt, mi több, szerelembe esik, szürke fejjel nagyokat néz, jelentőségteljesen hallgat, elcsukló hangon picsog, ragyog a bőre a napsütésben, és még sorolhatnánk, hogy a trendi vérszívó miért hasonlít jobban egy rezignált kamaszra, mint a korábbi alfahímre. Még szerencse, hogy néha jönnek olyan filmek is, mint a Colin Farrellel remake-elt Frászkarika, melyben azért megidéződik valamelyest az a tesztoszteronbomba, aki a vámpír korábban volt.

Szerintünk

A verdikt egyértelmű: Követeljük, hogy rehabilitálják a vámpírokat! Elég a picsogásból!

Még nem elég? Akkor olvass további cikkeket a kult & szórakozás rovatban!