Az ausztrálok nemzeti kincse, az Oscar-nyertes Rush mesél új filmjéről, A könyvtolvajról, ami többek között megmentette őt az ausztrál hőségtől is.
– Mennyit tudtál A könyvtolvaj-ról, mielőtt leszerződtél a szerepre?
– A Los Angeles-i és a sydneyi ügynököm hívta fel a figyelmemet arra, hogy lesz egy film, amit A könyvtolvaj címmel forgatnak. Tulajdonképpen sosem hallottam róla azelőtt, kicsit meg is lepődtem azon, hogy a könyv 2006-ban jelent meg. Utólag tudtam meg ezt egyébként a 17 éves lányomtól. Akkor még ő sem olvasta, de a barátai mind azt mondták neki, hogy „ó, apád A könyvtolvaj-ban fog szerepelni? Olvastam, és megváltoztatta az életemet!”. Azt hinnéd, a tini lányok nem akarnak a náci Németországról olvasni. De a könyv azóta már az Amazon és a New York Times bestsellerlistáján is szerepelt.
– Nem igazán illik a fiatal felnőttekről kialakult sztereotípiák közé.
– Pontosan. Az első oldalon egy hatéves kisfiú halálra fagy, miközben a kommunista anyjával menekül. Na ezt hívhatod kemény kezdésnek.
– A könyvben a sztorit a Halál perspektívájából, a Halál narrációjából ismerjük meg. Mennyire volt nagy kihívás ezt filmre vinni?
– A könyv hasonló játékot űz, mint a Tristram Shandy Laurence Sterne-től. Azzal az ötlettel játszadozik, hogy könyvet olvasol, aminek még sok fejezete hátra van, de szinte brechtiesen azt mondja, „ez jönne a sztoriban, de most inkább előre ugrok…”
A film igyekszik képet adni az akkori Németországról, politikai és földrajzi értelemben véve. És persze megmutatja, megvizsgálja Liesel nézőpontjából is. Fantasztikus főszerep ez egy fiatal lány részére. Sophie Nélisse remekül játssza a főhősnőt, a kamera pedig imádja őt. Meglehetősen szikrázó egyéniség forgatáson kívül is, de a vásznon úgy néz ki, mintha egy egzisztencialista filozófus lenne, aki úgy fogadja el az életet, ahogy az érkezik.
– A te karakteredben, Hansban egy szerető apafigurára talál, de ezzel a saját családját is hatalmas veszélybe sodorja.
– Hans a német társadalom azon tíz százalékához tartozik, aki kicsit bizonytalan ebben az egész Hitler-dologban, és a náci pártban, amelybe be kellene lépnie. Telejegyzeteltem a könyvemet, mert így jobban bele tudtam mászni a karakterem fejébe a film jelenetei kedvéért. Liesel nézőpontjából olyan, mintha egy Grimm mesébe lépett volna be. Egy nagyon sötét erdőn sétál keresztül, amit fiatal felnőttlétnek hívnak, és találkozik egy kedves favágóval, valamint egy legkevésbé sem gonosz mostohával. Ahogy a film halad előre, remélhetőleg kikerekítjük a karaktereket, így kiderül, hogy igazi mélységeik is akadnak.
– Mennyit segített az, hogy a filmet Németországban vették fel?
– Nagyon sokat. Számomra azért is, mert eljöttem Ausztrália egyik legmelegebb nyarából, hogy a Grünwald erdőben kocsikázhassak Charlottenburg és Babelsberg között… Még mindig elragadónak találom a nagy, havas tájakat, szóval fantasztikusnak találtam az erdőt is. A film délebben játszódik. Molching egy kitalált település, de az író, Markus Zusak azt mondta, azt a várost vette alapul, ahol a nagyapja él. Tulajdonképpen a filmben játszó fiatal fiú, a Rudyt játszó Nico Liersch is onnan jött, szóval nagyon-nagyon figyelmesen hallgattuk az akcentusát.
– Szórakoztató elsajátítani valaki akcentusát?
– Igen, nagyon! Nagy keveredés volt: angol, német, ausztrál, Sophie francia-kanadai, és jó volt hallani különféle hangokat. De ha mindezt például Csehországban forgattuk volna, akkor nem hallgattuk volna állandóan a német harmadik rendezőasszisztens német akcentusát. Pont ez a helyzet a harmonikával is. Ha csak a felsőtestem, és a hangszer teteje látszik, akkor is azt szeretném, hogy olyan érzés legyen, mintha a játék Hans számára annyira természetes lenne, akár csak a lélegzetvétel.
– Azt tanultam meg, hogyan kell úgy kinézni, mintha remekül játszanék rajra. A figura, akit alakítok, viszont fantasztikusan játszik bandonikán. Ez a hangszer sokkal egyszerűbb, sokkal rusztikusabb. Szóval megtanultam pontosan nyomkodni a gombjait, és ilyeneket.
Mindig szeretem, ha ilyesféle feladatom akad egy filmben, mert ez sokat elárul a karakteremről. Már a Ragyogj! esetében is ezt gondoltam, ahol a zongora segített ebben. Emlékszem például, amikor A Karib-tenger kalózai-n dolgoztam Bob Andersonnal, aki a kard mestere volt. Ő játszotta Darth Vadert, ő koreografálta A herceg menyasszonya harcjeleneteit. Olyan emberrel dolgoztam, akinek hatalmas szakmai öröksége és szakértelme volt.
Bejött hozzám, hogy felügyelje a forgatást és mesterkurzust tartson, még akkor is, ha már tanítottak nekünk mozdulatokat a kardmesterek. Azt mondta, „az első, amire mindig emlékezned kell, hogy kalóz vagy. Mennyi idős vagy?” Akkor 52 voltam. „Ha 52 évesen életben vagy kalózként, akkor a harcstílusod mocskos lesz. Nem szeretnék semmiféle tengerészakadémiai pózolást látni tőled!” Aztán hozzátette: „emlékezz arra, hogy egy kardpárbaj olyan, mint egy dialógus két penge között”.
– Maga a tanulás – akár történelemről, akár hangszerről, akár kardozásról van szó – kellemes része a munkádnak?
– Abszolút. Amikor olvastam a karakterem, erős késztetést éreztem, hogy nekivágjak a tanulásnak. Olyan része volt ez a történelemnek, amelyről elég sokat tudtam, de az, hogy a könyvön keresztül a saját bőrömön is érezhettem, az teljesen magával ragadó.
Az interjút köszönjük az InterComnak!
