Erre azért nem számítottunk egy One Direction-tagtól
Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Sok rosszat lehet mondani Harry Stylesról, de azt biztos nem, hogy gyáva lenne. Kijött az első szólólemeze, és egyáltalán nem a fiúbanda rajongóinak kedvez. Inkább a kislányok apukáinak.

Harry Styles igen jó zenéket hallgathat. Nem annyira kedvelheti az éppen futó irányzatokat, inkább csak a régieket, a ’60-as, ’70-es, esetleg a ’80-as évek rockbandáit, a kultfigurákat, Bowie, Prince, Lennon, na ők még tudtak zenét írni. Amikor a One Direction hosszú pihenőre, vagy inkább sokak szerint feloszlani ment, Harry láthatóan nem a könnyebb utat választotta. Kihozhatott volna egy olyan szuperpop albumot, mint kedves kollégája, a Steven Seagal mimikai eszköztárával megáldott Zayn, de neki ehhez nem volt semmi kedve sem. Ő inkább készített egy olyan szólólemezt, ami mosolyogva mutat középső ujjat azoknak, akik a tinisztárokat többnyire csak buzigyerekezni szokták.

Harry Styles első szólólemeze ugyanis nem a sikítozó tinilányoknak készült, de ha mégis, akkor elég szép küldetést vállalt magára ez a srác. A sikítozó tinilányok ugyanis azt sem tudják, ki az a Bowie, milyen zenekar a Fleetwood Mac, a Beatlest is csak említés szintjén hallották valahol talán. Ez az album pedig rogyásig van pakolva az előbb említett legendákra való utalgatással. Lehetne mondani konkrét nyúlásokat is (a Sweet Creature mondjuk biztos egy maratoni Blackbird hallgatás után született meg), de mégsem olyan egyszerű a helyzet, ezek a dalok ugyanis úgy vannak megírva, hogy azokra Bowie vagy a Fleetwood Mac is büszke lenne. És ez a baromi nagy szó.

Az első klipes Sign of the Times például egyértelmű Bowie-hatás alatt született (a vége mondjuk akkora Purple Rain Prince-től, hogy a fal adja a másikat, de mindegy is), mint ahogy a Woman is, de nem szimpla nyúlások ezek, inkább kísérletezgetések, Harry ugyanis még érezhetően marhára keresi az útját, és próbálgatja, mi áll jól neki. A klasszikus, ’70-es évek rock? Igen, csak egy kicsit több mocsok kellene még bele. A gyönyörű, nagyívű balladák? Igen, ezek is jöhetnek, a Sign of the Timesért például Robbie Williams valószínűleg ölni tudna, de már nem írnak neki ilyesmiket.

De egyelőre még csak erős útkeresés ez, nem is nagyon érezni koncepciót az album összességében, viszont a dalok egészen ütősek, itt-ott egészen bátrak, és minden esetben szerethetőek. Mondjuk ki: baromi meggyőző Harry Styles első szólólemeze. Az biztos, hogy ezek után már nem nagyon lehet visszamenni hónaljat mutogatni a One Directionbe, maximum úgy, ahogy Robbie Williams visszament a Take Thatbe, amikor a Take That már más közönségnek szólt. De ez a srác valószínűleg tényleg nagyon sokra hivatott. Nem biztos, hogy lesz belőle egy új Bowie, az amúgy sem lehet senkiből, de ha ilyen és ennél még jobb lemezekkel fog gurítani, akkor isten bizony még rajongani is fogunk érte.

7
HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.