Teszteltük a Hitman III-at, a World of Assassination-trilógia záródarabját. A 47-es sosem hibázza el a melót. Most sem.
A Hitman-szériában újabban nem nagyon lehet csalódni, pedig papíron eléggé benne lenne a pakliban. Az IO Interactive az első epizóddal gyakorlatilag tökéletesítette a 47-es addig megszokott játékmenetét, bár igazából csodát nem művelt vele, csak finomra polírozta, és World of Assassination címmel elindított vele egy trilógiát, ami egy remek alapra építkezik, és tulajdonképpen baromira nem akarja variálni azt, amit kitalált az elején. Minek tenné? A 2016-os Hitman abszolút nagyot ütött, úgyhogy inkább csak arra figyeltek, hogy a később érkező folytatás küldetései elég érdekesek legyenek, mintsem arra, hogy vizuális orgiát vagy egyéb játékmechanikai újdonságokat pakoljanak bele a masszív játékidejébe.
És nem is volt ezzel semmi baj. Maga a formula annyira jól működött, hogy nem kérte senki számon az újdonságok hiányát, és bár lehet, hogy nem minden küldetés horzsolt, azért összességében mindig nagyon sok időt lehetett kidobni az ablakon arra, hogy egy-egy pályát többször is teljesítsünk, és megtaláljuk a célpontjaink különféle kiiktatási módszereinek titkát. Mert a lényeg ez: vissza-vissza kell térni egy-egy küldetéshez, és véghez vinni ezerféle módon. Mindig érdemes.
Hogy mivel tud többet a trilógiazáró, mint a többi epizód? Jóformán semmiben. És ez akkor is így van, ha most már PS5-ön megy a nextgen gyilkolászás. Persze szebb és gyorsabb a játék, de ez bizony akkor is nagyjából ugyanaz, mint amit 2016-ban láttunk. Pár apróságban azonban mégis van változás, ezek viszont annyira elenyészőek, hogy tulajdonképpen nem is lenne érdemes beszélni róluk.
Mégis muszáj, mert az IO tényleg megpróbálta leejteni az állakat, egyből az első, dubaji küldetéssel megmutatja, hogy mi lenne, ha nagy térbe helyezné az akciót, úgyhogy bezavarja a 47-est egy hodályba sok ember közé, ahol csillog az arany, és ahol gyönyörűen tükröződik minden.
Aztán bezavarja még pár elég látványos helyre is „feladatot megoldani”, többek között egy berlini klubba, ahol éppen zajlik a parti, és ha máshogy nem, hát így legalább elmehetsz most bulizni valahová. Remek.
És ahogy kell, megkeni ezeket az egyébként ropogós kenyérszeleteket olyan küldetésekkel, hogy az ember akkor is csak mosolyogna, ha szürke falak között mozogna ez a kopasz félisten, aki még mindig könnyedén tartja a sebességi átöltözés világrekordját. Az utolsó részbe pakolt hat meló mindegyike szuper, és pont úgy, ahogy eddig, megint el lehet cseszni rá iszonyúan sok időt, hiszen érdekelni fog, hogyan iktathatod ki a célpontjaidat a belengetett módokon, és még azokon túl is sok-sok verzióban.
Közülük talán még a bevezető dubajozás a legkevésbé emlékezetes, pedig már ott is a lehetőségek tárháza szakad az ember nyakába, vagy a célpontokéba, ha úgy alakul. Utána már egyből meglódul az emberrel a szekér a Dartmoor-üggyel, ahol még magánnyomozást is végezhetünk amellett, hogy megöljük a ház asszonyát. A lényeg még mindig az, hogy kihallgassuk a helyszínen lébecoló emberek beszélgetéseit, ezekből információkhoz jussunk, majd ezek alapján elvégezzük a feladatot. Hogy ez mérgezéssel, nyílt akcióval, leszakadt unikornisszarvval, cselszövéssel történik, rajtunk múlik.
Még mindig döbbenetes, hogy mennyire kitalálnak minden egyes pályát, ezer és ezer dolog történik mindenfelé, a karakterek nagyon is élnek, mindenhol titkokat, apró, teljesen életszerű sztorikat lehet felfedezni, ha követjük a karaktereket. Közben pedig belebújhatunk bárki ruhájába, szabotálhatunk, akciózhatunk, lopakodhatunk kedvünkre. Ettől Hitman a Hitman, de még 2021-ben sem lehet ráunni.
Főleg az olyan küldetések miatt nem, mint a berlini, amiben a 47-est néhány ügynök próbálja meg levadászni, mire ő egy zsúfolt klubba menekül, ahol elindul a játszma az üldözők és az üldözöttek között, és isten bizony, olyan élvezetes az egész, hogy már csak ezért az egy küldetésért érdemes lenne megvenni a Hitman III-at. De a kínai, argentin és a román melók is bőven megérnek egy misét, mindegyikük remekmű a maga nemében, és pont ezért nem képes csalódást okozni a játék. Annak ellenére sem, hogy azért hibátlannak nevezni távolról sem lehet.
Az AI néhol szörnyű, és sajnos elég fontos pontokon képes megőrülni. A dubaji ügy végkimenetelénél például sikerült úgy lepuffantanom a két delikvenst, hogy körben a testőreik álltak, és mintha igazán egyiküket sem érdekelte volna, hogy az őrzött személyek éppen a vérükben fürödve pihengettek a földön fekve, én pedig mintha mi sem történt volna, kisétáltam az épületből. De volt, hogy az egyik NPC „beragadt”, és az istennek sem akart arra vetődni, amerre vetődnie kellett volna.
Ezek elég idegesítő problémák, de annyira nem, hogy ne lehessen nagyon élvezni ezt az egészet, ilyen minőségű és ilyen szórakoztató bérgyilkosszimulátort egyszerűen senki sem képes készíteni, és nagyon sokáig nem is fog.
Pedig nem lenne nehéz meghaladni, hiszen maga a sztori sajnos csak közepesen érdekes, az átvezető filmek pedig bőven lehetnének szebbek, a szájmozgás néha annyira „oldschool”, hogy az ember el sem hiszi, az epikusnak szánt végkifejlet pedig… maradjunk annyiban, hogy olyan, amilyen.
Nem a sztorija miatt fogunk emlékezni a World of Assassination-trilógiára, de sebaj, az újrajátszhatóság és a küldetésekben átélt millió emlékezetes pillanat bőven feledteti a baromságokat, annak ellenére is, hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fagyott le a játék PS5-ön, és hogy a szerver ne dobott volna le néha.
A Hitman III mindezek ellenére emlékezetes és nagyon is élvezetes darab, ami lezárja ugyan a trilógiát, de azt már tudjuk, hogy a 47-es még nem köszönt el végleg, de míg visszatér, az IO egy James Bond-játékot készít, amit nem is várhatnánk jobban. Azt pedig már el sem merjük képzelni, milyen jó lenne, ha összecsapna egy meló során a 47-es a 007-essel. Ekkora szerencsénk valószínűleg nem lesz, de soha ne mondjuk, hogy soha.