Az idei Cannes-i filmfesztiválon immár másodszor nyert az érfelharapó művészfilmjeiről híres Michael Haneke, de sokan az amerikai csodabogarat, Wes Andersont tartották befutónak, aki eddigi pályafutása talán legjobb filmjét hozta össze. A rendező stílusa már nem újdonság, talán ezért nem kapta meg ezúttal sem az Arany Pálmát, de ki nem sz*rja le, amíg ilyen ellenállhatatlan mozikat készít?!

Egy Wes Anderson film kritikáját valami megrázó, frappáns állítással kéne kezdeni, mondjuk olyannal, hogy Wes Anderson kizárólag Wes Anderson filmeket tud forgatni, de nem egyszerű a helyzetünk, ugyanis annyira sajátos, semmivel össze nem hasonlítható alkotásokat tesz le az asztalra a csávó, hogy szavakkal nehéz körülírni az élményt. A legokosabb, ami vele kapcsolatban elmondható, hogy filmjei magukba foglalják a mozi esszenciáját, az ilyen alkotások miatt érdemes filmszínházba menni, mert Anderson a film nyelvén beszél a legérthetőbben. Lehet, hogy a történet nem olyan vaskos, a színészek nem tudnak akkorát alakítani, mint egy epikus drámában és keserédes humora sem kacagtat minket a szék alá, de mégis olyan élménnyel ajándékoz meg, amiről nagyon nehéz beszélni, egyszerűen át kell az egészet, csak akkor kerülünk közelebb ahhoz, miért ennyire zabálnivaló csaknem minden, amit ez az elvarázsolt fickó csinál.

A Holdfény királyság talán a direktor eddigi legerősebb filmje, pedig jó pár emlékezetes mozgókép írható a számlájára, legyen az a legutóbbi élőszereplős darab, az Utazás Darjeelingbe, a Tenenbaum, a háziátok, amit ma már illik kortárs klasszikusként emlegetni, vagy A fantasztikus Róka úr, amelyben sikeresen menekítette át zizzent stílusát a stop-motion animációs film világába. Az új darabban is megvan minden, amiért szokás szeretni a mindössze 43 éves filmest: a történet megint olyan, mintha egy regényt olvasnánk, pontosabban egy kifordított ifjúsági regényt, behintve a szerző álomporával, a zenehasználat is tipikus, ami most a korszak miatt is adja magát - a sztori 1965-ben játszódik, így nem kell visszanyúlni a vintage számokért (Bruce Willis például a Pulp Fiction óta először hallgat vicces countryt a kocsijában). Filmes kiszólás is akad, rögtön a játékidő elején kapunk egy A remény rabjait behozó intertextet, Wes tárgyfétise a korábbiaknál is hangsúlyosabb és persze az állandó kabalái, vagyis Bill Murray és Jason Schwartzman is itt vannak, Owen Wilson viszont kimaradt egy körből, míg Bruce Willis, Edward Norton vagy Harvey Keitel először dolgozott együtt emberünkkel.

Anderson olyan szerzői filmes, aki bárkit elszórakoztat, nem akar művészkedni és üzenetet lenyomni a torkunkon, filmjei mégis rendkívül személyesek és inkább hangulatokat fognak meg, a világot pedig egy újszerű perspektívából szemlélik. Talán épp ezért nyilatkozta Martin Scorsese, hogy Wes az egyik kedvence a fiatalok közül, márpedig ha ő mondja, akkor jobb, ha nem állsz le vele vitatkozni! Szóval ez a híres Anderson-i (majdnem Andersen-i és azzal sem lőnénk túlzottan mellé) hangulat most minden korábbinál erősebb, a 12 éves árva cserkészfiú és a balhés családból elmenekülő ifjú kedvese erdei kalandozását bemutató film pedig a mindent legyőző, tiszta szerelemről mesél a maga bájos módján, de vannak számkivetett, megkeseredett figurák is, ahogy korábban is megszokhattuk, ami pedig a kiállítást illeti: talán sosem voltak ennyire megkapóak a rendkívüli vizuális fantáziával megáldott rendező kompozíciói.

A gyerek téma adja magát, hiszen Wes mindig is picit gyermeteg módon mesélt, mégis az a furcsa, hogy ebben a világban a felnőttek a gyerekesek és kivétel nélkül a gyerekek viselkednek koravénként. Az igazi dedósokat azonban nem a vásznon, hanem a nézőtéren kell keresni, mivel a Holdfény királyság azonnal visszarepít minket a gyerekkorunkba és ha egy picit sok is az akció a fináléban, és néhány apróságba bele lehetne kötni, bőségesen kárpótolnak minket az olyan varázslatos pillanatok, mint a táncjelenet a tengerparton. Lehet, hogy mindez valakinek nem fog bejönni, de vele nem szívesen cserélnénk!

Még több filmpremierről olvasnál? Akkor olvasd a Movie Playert!

És ezt olvastad már?
Peter Parkernek már se híre, se hamva az Irány a Pókverzum folytatásának első trailerében