Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Sokszor mondta Timberlake, hogy nem lesz több album, aztán hét év után mégis elkészült egy. Megérte kivárni az időt?

Tulajdonképpen elméletileg heveny viszketegséget kellene kapni ettől a Justin-gyerektől. Mert nem igazán szerethető egy olyan arc, aki egykor egy fiúbandában mutogatta a hónalját előre kitalált koreográfiára, és az sem sokat javít a helyzeten, hogy Timberlake úr szinte csak és kizárólag azzal a Timbalanddal akar együtt dolgozni, aki ha nem tesz bele minden számába egy éééé-t és egy vikiviki-t, akkor sírva fakad az élet igazságtalansága miatt.

De mégis lehet őt szeretni, ebben pedig nagy szerepe van annak is, hogy Justin Timberlake olyan, mintha a haverod lenne: laza, mindig emberi, és nem veszi teljesen komolyan magát, ráadásul remek humora van. Aki az utóbbi állítást nem érzi valódinak, az lemaradhatott a Dick in a Box–Motherlover–3-Way-aranyhármasról. És még sok más alapvetésről is.

Az úriember 'N Sync utáni szólókarrierje ezek ismeretében nem annyira meglepetésszerűen szintén többségében szerethető dalokkal kezdett kikövezni egy utat, amelyet második lemeze, a minden díjra jelölt FutureSex/LoveSounds (úgy látszik, főhősünk ragaszkodik a perjel albumcímben való indokolatlan használatához) hatsávos autópályává fejlesztett olyan gigaslágerekkel, mint a What Comes Around …Goes Around, vagy a LoveStoned. Olyan popzene szólt a lejátszónkból, amit csak a legnagyobbaktól kajált be az ember, de megettük, jóízűen, még a szakácsot is csókoltattuk örömünkben. Az album óta azonban eltelt hét év, ezalatt Justin filmes karrierjét építgette inkább, elvette Jessica Bielt, most pedig elérkezettnek látta az időt egy újabb borvirágos nótacsokor elkészítésére. Volt értelme ennyi ideig várni vele?

Volt. Ez a Timberlake-gyerek ugyanis csak akkor ad ki zenét a kezei közül, ha úgy érzi, feltétlenül muszáj. Ez már önmagában feltételezi azt is, hogy legalább az előadó imádta azt, amit csinált. Félsiker. A The 20/20 Experience azonban nem csak ezért hozza, amit kell. Az elektronikus és analóg hangzások házasítását, füstös hangulatokat, nagyzenekari megoldásokat és elszállt szex-funkot tartalmazó, tízszámos, de hetvenperces lemez nagy vállalás, mindössze egyetlen öt perc alatti dal (That Girl) bújik meg rajta, a többi pedig nagyjából hét–nyolc perc között mozog. Sok lenne a jóból?

Az ilyesmi többnyire rosszul szokott elsülni, hacsak nem progrock-lemezt vettünk véletlenül a kezünkbe, a rádiós pop és a rétestészta hosszúságú trackek nem feltétlenül szeretik egymást, kivéve, ha van bennük ötlet. A dalok jelen esetben többször vesznek furcsa fordulatot, már a lemezt nyitó, nyolcperces Pusher Love Girl is megmutatja, hogy a hosszúság nem feltétlenül jelent vontatottságot még a stílus esetében sem, bár jobb tisztában lenni vele, hogy Timbaland továbbra sem hajlandó tíz évvel ezelőtt összegereblyézett hangmintáin kívül mást is felhasználni.

Ennek értelmében a The 20/20 Experience nem hoz mást, csak azt, amit ígér: a régi, sok esetben vastag és klasszikus hangzást néhány meglepő fordulattal, sok-sok fejhangon éneklést, slágereket, egy–két közepesen idegesítő vállalkozást (Let The Groove Right In, Tunnel Vision), öltönyt, nyakkendőt és egy lemezt csajozáshoz. Vagy inkább szexhez. Bárhogyan is használod fel, annyi biztos, hogy a stílusból többet nem nagyon lehetett volna kihozni.

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.