Komolykodó sci-fi horror marsi zombikkal, eltévedt Liev Schreiberrel és egy totálisan inkompetens rendezővel. Francokat fogunk finomkodni! Kritika!
Az első kérdés, ami felmerül a legújabb marsi ámokfutás megtekintése után: mit keres ebben az ipari hulladékban Liev Schreiber? Azt ugyan nem mondhatjuk el a színészről, hogy kizárólag minőségi filmekhez adja a nevét, de azért megrendezett egy Minden vilángol-t, meg azért a sok átlagos produkció közepette néha befigyelt neki egy Színes fátyol vagy egy A mandzsúriai jelölt. Igaz, közvetlenül a MARS előtt a Movie 43 című szutyokban égette magát, ahhoz képest pedig ugye jelen kritikánk tárgya is akadémiai mestermű. Feltételezve, hogy Schreiber nem veszítette el a józan eszét, nem kicsit meglepő, hogy a végterméket látva miért nem tudta kilobbizni, hogy legalább ne kizárólag az ő arcával akarják eladni ezt a katyvaszt.
A második kérdés: miért nem tudnak kicsiny bolygónk ügybuzgó filmesei értékelhető mozit csinálni a Marsról? Tim Burton remek Támad a Mars!-át és az eredeti Total Recall-t leszámítva a vörös planétába szinte mindenkinek beletört a bicskája. A Disney a John Carter miatt szórja átkait legközelebbi szomszédunkra, John Carpenter az értékelhetetlen A Mars szelleme miatt égett, mint a rongy – bár akkoriban neki már amúgyis mindegy volt –, pontosan egy évvel előtte pedig Val Kilmer trollkodta szét az A vörös bolygó forgatását. (Tegyük hozzá gyorsan, hogy a film nem kizárólag miatta lett szar.) Száz szónak is egy a vége, körülbelül két ujjunkon meg tudjuk számolni a jó Mars-mozikat. Miért gondolta a jobbára ismeretlen Ruairi Robinson, hogy a szintén ismeretlen Clive Dawson forgatókönyvéből értékelhető filmet tud forgatni ebben a témában? Nos, ez a következő jogos kérdés.
A választ viszont egészen biztosan nem tőlünk fogod megtudni. A szó szerint végigszenvedett filmnek ugyanis alig van olyan pillanata, ami megakadályozna abban, hogy habzó szájjal követeld vissza a pénzedet a kasszánál. Megfáradt asztronauták az utolsó napjukat töltik a kis vörösön, amikor beüt a gebasz; egy agresszív baktérium elkezdi űrzombivá transzformálni a legénységet. Az első tíz percben még élt bennem a remény, hogy az alkotók Duncan Jones remek Holdját akarják koppintani, de hamarosan sajnos kiderült, inkább a Náci zombik című ZS-ligás filmszörny inspirálhatta őket.
A nagy igyekezetben sajnos megfeledkeztek egy aranyszabályról; ha már trasht forgatsz, legalább légy vicces. A MARS sajnos nélkülöz mindennemű öniróniát vagy humort. A feszengő komolykodás ebben az esetben különösen irritáló, hiszen az übergagyi sztori és a nevetségesen sablonos szövegkönyv egy percig sem vehető komolyan. Erre még rátesz egy lapát gőzölgő trágyát a műanyag látvány és az operatőri munka, mely a „fantáziátlan” és a „zavaró” minőségjelzők koordinátarendszerében mozog a főcímtől a stáblistáig.
Fél óra elteltével kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon a kapkodó kamera, a bénán fényképezett szűk helyek, a fények elképesztően amatőr használata, az ordas bakik, a feszültség teljes hiánya, az idétlen sminkek, a zavaróan üres karakterek vagy a Hogyan írjunk forgatókönyvet harminc szóból? című kiadványból összeeszkábált sztori zavar-e jobban. Végeredményben arra jutottam, hogy ezek mindegyike tökéletes harmóniában dolgoztak azért, hogy megszülethessen az idei év első igazán csapnivaló filmélménye. Az év eleji optimizmus rózsaszín ködében szeretném mégis valami pozitívval zárni a kritikát, ezért megjegyzem, hogy…