A Men In Black – Sötét zsaruk a Föld körül minden, amiért utálni lehet Hollywoodot az utóbbi években.

Egyből szögezzük le, hogy óriási rajongója vagyok az előző három Men In Black-filmnek. Igen, a másodiknak is. Ennyire nincsenek nagy igényeim. Csak jöjjenek benne fasza karakterek, érdekes lények, legyen az egésznek meg a szokásos bája, és én már olvadok is, mint a Magnum a mikróban. Én egyáltalán nem éreztem problémásnak azt sem, hogy új zsarukra osztottak új melókat, mert hát az MIB eleve nem csak egy két tagból álló szervezet volt, igenis kapja meg más is a lehetőséget a bemutatkozásra, és ha van egy csaj, aki mindenáron sötét zsaru szeretne lenni, majd szorgalmasan dolgozik azért, hogy jó is legyen a munkájában, akkor azt a történetet el lehet mesélni.

Csak nem mindegy, hogyan. Hála istennek a Men In Black International nem teljesen egy feminista kiáltvány, de persze azért a lényege mégis az, hogy az új csaj a legtökösebb, legokosabb, legkeményebb mindenki közül, körülötte pedig mindenki olyan sötét, mint az éjszaka. És a bajok itt kezdődnek. Vagyis pontosabban Chris Hemsworth karakterénél.

H ügynök ugyanis egy alig szerethetető karakter, aki egyszerre bátor és buta, a nők bálványa és ostoba bájgúnár, aki profi a szakmájában és valahogy mégis mindig valami iszonyúan béna, annyira, hogy jobb helyeken már rég megváltak volna tőle. Nem is igazán érteni, hogy mit akartak belőle kihozni, mert kedvelni nem igazán lehet, ráadásul valami furcsa misztikus homályba akarják burkolni a karaktert, hogy még akár gyanakodjunk is rá, de aztán a homály egyszer csak elillan, és nem marad ott… semmi.

Tessa Thompson M ügynöke egyébként teljesen jól eltalált karakter, egy bizonyítani vágyó tökös csaj, aki mindig minden helyzetben észnél van, és ahogy kell, tetszik neki H ügynök, úgyhogy megpróbál közel kerülni hozzá némi kamuzással és egy kis közös melóval. A sztori itt egy szuperfegyver körül bonyolódik, amelyet a már legyőzöttnek hitt Kaptár nevezetű izé szeretne megkaparintani, de maga a történet inkább csak egy fura kalandozás fura lények között, ami nem baj, hiszen ezt csinálták az előző filmek is, nem? Hát nem.

Az ide-oda vergődés korábban jól átgondolt, jó karakterekkel, jó harcokkal megtámogatott filmeket hozott, itt viszont sem jó harcok, sem jó karakterek nem jönnek, a CGI minőségéről pedig csak annyit, hogy maguk a szörnyek sem néznek ki túl jól, a színészekről pedig ordít, hogy zöld háttér előtt dolgoztak, annyira, hogy néha teljesen "leválnak" az indokolatlanul homályos háttérről, mint például a film első, párizsi utcai jeleneténél, ahol már feltesz az ember 1-2 kérdést azzal kapcsolatban, hogy hogyan is lehet fent éjszaka két ember az Eiffel-torony tetején egyedül, de ezeket a kérdéseket azonnal el kell engedni.

Az meg aztán végképp nem segít a filmen, hogy M ügynök láthatóan részben arra hivatott, hogy rajongóként beálljon egy rakás olyan képbe, amibe mindig is szeretett volna. Csodálattal bámulja a cameózó régi szereplőket, a még mindig kávéfüggő kukacokat, a még mindig laza Franket, a fegyvereket és mindazt, aminek egy Men In Black-filmben fel kell tűnnie. Mert hát a rajongó is ezt akarja csinálni elvileg. Csodálni. Csak ettől egy film még nem lesz érdekes, mert ez így olyan, mint egy bevásárlólista, amin végigmegy az ember, beteszi a kosarába a dolgait, aztán hazamegy.

És akkor elérkeztünk a film egyik legfurább pontjához, az ügynökök segítőjéhez, Gyaloghoz. Teljesen egyértelműen a cukiságfaktort igyekeztek emelni vele (plusz a játékfigura- és plüsseladást), de Gyalog sokszor inkább idegesítő, mint cuki, ráadásul néha rettentően feleslegesnek is érződik a jelenléte. Fontos szerepe van a történet alakulásában, úgyhogy itt kell, hogy legyen, és ha úgy vesszük, az ő karaktere legalább következetesen fel van építve, nem úgy, mint a többieké. Már ez is valami.

A Men In Black – Sötét zsaruk a Föld körül se nem elég vicces, se nem elég akciódús, de legalább megejt egy egészen vicces Thor-poént, és… nagyjából ennyi. Benne van minden, ami Hollywood számára most fontos, a metoo-vonal, a mindenkinek megfelelni akarás, csak közben már megint elfelejtik azt, amit a legtöbb ilyen jellegű rebootnál is: azt, hogy életet leheljenek a filmbe, hogy ne tegyék kiszámíthatóvá, és azt, hogy ha már változtatni akarnak a formulán, ne öncélúan tegyék azt, hanem szívvel és lélekkel. Ebből a filmből mindkettő hiányzik. Jöhet a neutralizáló.

4
  • Nem baj, hogy kicsit más akar lenni, mint az előző filmek, az viszont igen, ahogyan ezt el akarja érni
  • A CGI nem túl acélos, a zöld hátterekről néha leválnak a színészek
  • A karakterek és a sztori sem érdekesek, néha pedig teljesen következetlen a film

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon