Más sem folyik a csapból, mint a mocskos menekültezés, a barátaidnak vélt emberek módszeres letiltása a Facebookról, és már a henteshez sem lehet elmenni úgy, hogy ne azt hallgasd, hogyan irtaná ki a kedves eladó a szerencsétleneket. Elég volt. Ilyenkor jó egy olyan film, mint a Dübörög a szív.
A Ricki and the Flash semmit sem akar. Nem akar megváltoztatni, nem akar megbotránkoztatni, még csak azt sem feltétlenül akarja, hogy szeresd a karaktereit. Jonathan Demme filmje végtelenül egyszerű, abszolút sablonos, és még Meryl Streep sem kerül benne Oscar-közelbe, legalább most az egyszer nem. De mégis jó, mert egyszerűségével is képes levenni a lábadról, és bár játékidejében nincs egy olyan pillanat sem, amit ne tudnál kiszámítani előre, bájos képet fest olyan emberekről, akik különbözőek, sokszor taplók, agresszívak, vagy túlságosan is jól neveltek, és mégis komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megpróbáljanak együtt létezni.
Amire ugyebár valahol most mindannyian vágyunk. Adott ugyanis egy nő, bizonyos Linda, de művésznevén csak Ricki, aki egy tahó. Rocksztárnak képzeli magát, pedig mindössze egy lemezt adott ki, azóta egyetlen bárban lép csak fel otthonában, maroknyi tömeg előtt játszik, akiket egytől egyig ismer, bár mentségére legyen mondva, tényleg tehetséges. Rickinek egyébként három gyereke és egy dúsgazdag exférje is van (Kevin Kline), de egyáltalán nem kíváncsi rájuk, azonban mikor egy szem lánya azonban bajba kerül, volt férje hazaparancsolja a wannabe-rocksztárt, hogy foglalkozzon a válófélben lévő csemetével. És akkor elszabadulnak az indulatok.
A Dübörög a szív az a fajta dráma, ami semmi mást nem akar tőled, csak hogy hagyd kint mindazt, ami zavar, mindössze annyit kér tőled, hogy tartsd a szemed a vásznon, ne végezz agymunkát, majd a szíved dolgozik helyette, mivel itt olyan hatásvadászat működik, ami még az űrből is jól látható mértékű. De hagyod magad, mert bár Meryl Streep nem játszik rosszul, maga a karaktere, és a többieké sem érdekes annyira, hogy azonosulni vagy szimpatizálni tudj vele, az egész film cukormázas hangulata folyamatosan azt közvetíti, hogy nem lesz itt semmi baj.
Streep ezúttal magához képest kicsit kevésbé választott jó filmet, de itt is teljesíti, amit kell, gitározik, énekel, és remekül hozza a lecsúszott, Bush-párti rocker szerepét, aztán szépen lassan eléri a célját, hiszen egy idő után itt már mindegy, hogy ki milyen politikai irányhoz vonzódik, hogy ki milyen életstílust követ, hogy ki mennyire éli agresszívan az életét, mindenki tud tanulni a másiktól valamit. És bár ezt nem igazi jellemfejlődéssel teszi, attól még a tanulságok levonása megmarad. Én nem is szeretnék többet látni és hallani ebben a helyzetben. Ettől függetlenül a Ricki and the Flash egy kellemes kis szösszenet, jó nézni, de egy év múlva arra sem fogsz emlékezni, hogy valaha létezett.