A véget érni nem akaró, eseménydús ’60-es évek, illetve az egyaránt hangos és mozgalmas ’70-es évek után a ’80-as években jó néhány furcsa jelenséggel kellett szembesülnie a könnyűzene rajongóknak. Persze ebben a dekádban is voltak zseniális albumok, meghatározó előadók, de valahogy a gáz dolgok is elszaporodtak, indokolatlanul népszerű lett például szinti, a mainstream pop ijesztőbbnél ijesztőbb formációkat termelt ki, a hangzás többnyire minden műfajban borzasztó lett, és úgy tűnt: akiben korábban maradéktalanul megbíztunk, picit annak is elment az esze, lásd Bowie és Jagger  ismert duettjét, amivel egy életre elintézték a látásunkat.

A ’80-as években élte aranykorát ez a hajmetál nevű vonulat is: göndör fürtök, hatalmas pózok, nyálas szövegek, túlburjánzó dallamok, szűk rucik… megvan? A 2006-os, azonos című Broadway musical is ezt a korszakot mutatta be, most pedig a Hajlakkot is jegyző Adam Shankman vitte vászonra a korszak nagy slágerei köré épülő sztorit. Aki nem figyelt volna, azt a biztonság kedvéért még egyszer figyelmeztetjük a későbbi félreértéseket elkerülendő: musicalről van szó, és igen, ez az a műfaj, amiben a legfurcsább élethelyzetekben fakadnak dalra a szereplők és sosem figyelmeztetnek minket előre, hogy felkészülhessünk lelkileg, így az érzékenyebb befogadók folyamatosan komoly veszélynek vannak kitéve. A Mindörökké rock első perceiben máris jön a hideg zuhany, amikor a busz utasai együtt gyújtanak rá egy nótára, köztük hősnőnk, az ifjú Sherrie (Julianne Hough), akinek ráadásul olyan a hangja, hogy a Támad a Mars! ufói inkább böknének rá önként egy Willie Nelson best of-ra, mint hogy ezt a rinyálást hallgassák. A csaj természetesen azért érkezik Los Angelesbe, hogy szerencsét próbáljon, hiszen énekesnői ambíciói vannak és hamar becsöppen a dolgok sűrűjébe, amikor felveszik őt pincérnőnek a menő rock and roll kocsmába, ahol mindennek tetejébe a szerelem is azonnal rátalál.

A hasonló filmek egy zenés műfaj, vagy hozzá kapcsolódó szubkultúra segítségével mutatják be az adott korszakot, annak végét, vagy egy generáció felnövését. De míg a Hair-ben a sztori, a társadalomábrázolás, a politika, a zene, és minden más tökéletes összhangban volt, addig ez a film inkább az 54 című mozihoz közelít, ami a híres szórakozóhelyet dimenzionálta túl, ami végtére is nem volt más, mint egy ismert diszkó, ahol híres emberek is kokóztak. Az alkotásban látható The Bourbon Room itt is az egész műfaj lemodellezése akar lenni, de a középpontban mégis egy irritáló tiniszerelem szál van, amely a Glee színvonala felé sodorja a munkát (Shankman rendezett is néhány Glee epizódot, nem véletlen az összefüggés). Bár tény, hogy kevés rockzenei zsáner lenne musical-kompatibilisebb, mint ez az érzelmes, dallamos valami, azért lehetett volna dögösebb mozgóképet is rittyenteni ebből és annak is örültünk volna, ha több vicces cameót kapunk.

Ami mégis élvezetessé teszi a filmet, az a mellékszereplők játéka. Tom Cruise nagyon vagány, jól tartja magát, vagyis jól tartja őt az orvostudomány, ebben a szerepben pedig tényleg lubickol. Russell Brand nem idegesítő annyira, ez is valami, Alec Baldwin nem túl meggyőző, Paul Giamatti viszont megint remekel, a legdögösebb hangú szereplő pedig Catherine Zeta-Jones, aki simán leénekli a többi síró szájú szereplőt. Mivel minden színész a saját hangján fakad dalra, ezért a vokális teljesítmények színvonala meglehetősen hullámzó, hogy mást ne említsünk, a rockisten Stacee Jaxx-t alakító Cruise-ból is olyan május végi lágy szellőre emlékeztető hangocska jön ki, ami a karakter hitelessége ellen dolgozik, bármennyire is jó ez a figura.

Shankman mozija nagyon gyengén indított a pénztáraknál, ami minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a fiataloknak semmit nem jelent ez a korszak, míg a célközönség vagy nem akar ilyen jellegű sebeket feltépni (mert felesküdött a műfajt váltó grunge szimbólumává váló kockás ingre), vagy csak simán nem szereti az ilyen musicaleket, ami megint csak érthető. Vagyis a Mindörökké rock pont telibe találta a két réteg közti ürességet, de azért nem olyan rossz szórakozás, vannak kimondottan erős pillanatai, melyek miatt érdemes túltenni magunkat a többségében fantáziátlanul kidolgozott dalbetéteken.

Még több filmkritikára vágysz? Akkor olvasd a Movie Player sorozatot!