Mick Jagger nagyon vicceskedve azt mondta, néhány öreg újra akarja élni a fiatalságát, és közben egy rakás pénzt szerente keresni. És mennyire igaza volt!

A már évtizedek óta nem működő Monty Python végleg lehúzta a rolót. Na nem mintha egyébként az a roló még annyira fel lett volna húzva, maradjunk annyiban, hogy a már megvénült zsenik bevállalták, néhányszor még buliból színpadra állnak, és előadják a régi zsenialitást, akkor is, ha már tulajdonképpen az a zsenialitás nincs meg bennük, és ezért nem lehet hibáztatni őket. A Monty Python ott és akkor működött, Az élet értelme lezárta a karriert ’83-ban, Graham Chapman ’89-es halála pedig mindenféle újraegyesülést feleslegessé tett. Egészen mostanáig.

A megfogyatkozott Python show-járól lehetett hallani, hogy megfáradt, öreges és semmi újdonságot sem mutat, de ez ebben a formában azért erős túlzás. Tény, hogy nem túl feszes a műsor, de hát jobb egyből tisztázni, hogy nem is nagyon lehetne. Ez egy színpadi show. Ahol át kell öltözni, át kell rendezni a díszletet, legalább minimálisan, szóval ennek alapján kellett megrendezni az élő műsort. A köztes részeket vetítésekkel, tánckari produkciókkal és még több vetítéssel lehet kibekkelni, de a régi jelenetek lejátszásával óriási öngólt lőtt a csapat. És itt kezdődnek a problémák.

A régi jeleneteket nézve szembesülsz ugyanis azzal, hogy mennyire működött akkor, és mennyire más minden most. Nem arról van szó, hogy nem működik az élő show, csak éppen nincs benne az az őrült kiszámíthatatlanság, ami a Repülő Cirkuszban anno megvolt, de az öregek kijönnek, előadják a régi szkeccseket, még mindig élvezik, amit csinálnak, és ennyi. Új jelenetek? Nincsenek, inkább a régieket csavarják meg itt-ott (a Blackmailt erősen aktualizálják például), hol gyengébben, hol erősebben.

A Monty Python élőben (nagyrészt) a csapat utolsó fellépését mutatja be, amikor valóban örökre levonulnak a színpadról, nem lesz több közös munka, maximum egy-egy baráti sörözés, ha senki sem látja. Még mindig tele az O2, még sokadszorra előadva a teljes szettet is szélesek a mosolyok, mennek a szívatások, amiket főleg Cleese prezentál egy-egy impróval, a társak megborulnak, röhögnek, és milyen jó is ezt látni! Olyan emberi lett az egész. De sajnos ezzel is baja lesz nagyon sok embernek.

Nem azt érezni, hogy egy kapun vagy a Retardison keresztül valahová máshová érkeztünk volna, egy olyan világba, ahol minden abszurd, kiszámíthatatlanul, bődületesen nyakatekert, hanem azt, hogy ez maga a teljesen hagyományos, biztonsági nosztalgia. Olyan jeleneteket játszik el a világ legismertebb és legszerethetőbb társulata, amelyeket százezerszer láttunk már, ismerjük őket kívülről, belénk égett az összes arckifejezés és hang a párperces jelenetek alatt, szóval nem is volt könnyű dolga a társulatnak, hiszen teljesen nyilvánvalóan mindenki azt várta tőlük, hogy ugyanazzal a lendülettel vezetnek elő mindent, ahogy hajdanán.

De John Cleese, Michael Palin, Eric Idle, Terry Gilliam és Terry Jones már nem fiatalok, nincs bennük annyi energia. Tisztességgel játszanak, de hiba lenne keresni a szent őrület szikráját a szemükben. Mert az bizony nincs ott. Ettől persze még veszettül élvezik az egészet, cikizik egymást, főleg Palin és Cleese, akik szólóban is mindenféle tévéműsorokban parádéztak. Eric Idle ennyi év elteltével is fantasztikus színész, olyan arcokkal, amitől azonnal kiköpöd a popcornt, Terry Gilliamnek pedig azért jár a csillagos ötös, mert bár már kultrendezőként tartjuk számon, nem átall magából komplett hülyét csinálni egyetlen pillanat alatt. Senki sem vesz komolyan semmit, de főleg magát nem. Mindenkinek minden mindegy, és ettől működik az egész.

Az átállások között vetített, régi jelenetek viszont súlyos kontrasztot mutatnak, nehéz utánuk a jelenbe kerülni, a teljesen felesleges musicalbetétek sorozata pedig abszolút leülteti a műsort. Azoknak, akik nem bánják, ha ez a show nem feszes, egyáltalán nem lesz kidobott pénz a mozijegy ára, de azoknak sem, akik csak úgy nosztalgiázni akarnak. A Monty Python nem dicsőségesen, hanem szórakoztatóan tért vissza, csak nem szabad azt várni tőlük, amit anno a tévében láttunk. Azok az idők elmúltak. Néhány öreg újra akarja élni a fiatalságát, köszönteni akarja párszor eltávozott cimboráját, Graham Chapmant és egy rakás pénzt akar keresni. Nem jártunk rosszul velük, ha megnézzük a mozis vetítések egyikét, de most már tényleg legyen vége ennek a sztorinak.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon