Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Budapest, Hajógyári-sziget, 19:00, 100 Celsius-fok, Sziget Nagyszínpad, színes lufik eregetése, vidám hangulat. Budapest, Hajógyári-sziget, 21:30, 82 Celsius-fok, Sziget Nagyszínpad, vérvörös Hold, pokoli mennydörgés, dermesztő hangulat. Nick Cave megint eljött hozzánk.

Nyilván nem kell összeverekednünk kedves olvasóinkkal a szerkesztőség előtt, ha azt állítjuk: Nick Cave az egyetemes popkultúra egyik legkarakteresebb figurája, akinek munkássága csak olyan nagyságokkal említhető egy lapon, mint Dylan, Cohen, Bukowski vagy a másik pokolfajzat, Waits. De az, hogy ez a fickó az első sorba lemerészkedve úgy reagál előadás közben egy kezét felé nyújtó rajongó mozdulatára, hogy spontán újrakomponálja Michelangelo Ádám teremtése kompozícióját, miközben a háttérben a Bad Seeds a legnagyobb kánikulába is fagyos hangulatot hozó zenei aláfestést szolgáltat… na az még ettől a zsenitől is olyan megnyilvánulás, amit az ember örökre magába zár és memóriafotóként tárol el az idők végéig.

A Sziget első napja egyébként nem szűkölködött emlékezetes momentumokban: bár a The Joy Formidable koncertjét gyakorlatilag élvezhetetlenre hangosították, azért a trió így is kellemeset zúzott a Party Arénában, majd a Skunk Anansie idézte meg két évvel ezelőtti bulija remek hangulatát. Skin, aki ezúttal – figyelem, sokkoló infó következik – hajjal a fején pörgött a színpadon, megint elérte, hogy a tenyeréből egyen mindenki. Ha kellett, a kezükön tartották őt a srácok, máskor leültetett mindenkit a földre, de hiába hallgatott a Sziget köztársaság népe rá, az est leszálltával jött Nick Cave, aki gyakorlatilag egy szót sem szólt, mégis százszor mélyebb hatást tett a közönségre, annyira félelmetes és kiszámíthatatlan figura, a karizmája pedig nyilván még a János-hegyről is látszik.

A publikum egyébként elég szellős volt, és bár a We Know Who U R vagy a Mermaids nem tartozik a nyár legnagyobb bulihimnuszai közé, azért na! Bár voltak pillanatok, amikor még azok is elbambulhattak, akik a mester minden szavát aranyba vésnék, alapvetően egy bivaly módon megszólaló koncerten vehettek részt, a lírai Jubilee Street a végére például katartikus őrületbe csapott át, a vérfagyasztó Stagger Lee pedig az egyik legszuggesztívebben előadott horrordal, amit valaha is hallhat az ember.

Mindezt úgy vezényelte le Cave, mint egy elegáns Elvis, akit épp megszállt az ördög, szóval képtelenség nem őt figyelni. Pedig a zenekar tagjai is súlyos figurák, akikkel nem szívesen feküdne be egy hálókabinba az ember egy éjszakai vonaton. Ez főként Warren Ellisről mondható el, aki néha olyan dühösen dobta el a hegedűvonót, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy ez egy csak show-elem lenne, nem egy spontán, zsigeri megnyilvánulás. Az viszont tény, hogy volt pár dal, ami egyszerűen nem méltó arra, hogy fesztiválon csendüljön fel.

A szívbe markoló Into My Arms alatt például nem jó dolog egy tökrészeg fószer óbégatását hallgatni, aki azt ordítja, hogy játszd inkább a Dig Lazarust, mert felvágom az ereimet. Ilyenkor a legjámborabb popbuzi is valami olyan élményt kíván az illetőnek, amilyenről a Murder Ballads-on hallott. De lehet, hogy ez is az élmény része, hiszen itt is meghallgathattuk a próféciát, miszerint nincs megváltás, nincs igazából semmi és mindenki kárhozatra ítéltetett, pláne a Sziget hedonista népe. De főleg azok, akik lemaradtak erről a sötét szeánszról.

(Fotók: MTI – Mohai Balázs)

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.