A Kisses on the Bottom nem egy tipikus Macca album. Lassan csordogáló swing dalok gyűjteménye, amit Diana Krallal pakolt össze, olyan vendégzenészek közreműködésével, mint Eric Clapton és Stevie Wonder. Ha kimaradt volna az életműből, nem lennénk kevesebbek. Egyszerűen csak jó. Megvan a helye és az ideje, nem lehet bármikor elővenni. Nem tölti be a tereket, nem pörget fel, nem lassít le, nincs itt semmilyen zenei trip. Lazulás és lassulás viszont van. De ez még nem azt jelenti, hogy a Kisses öreges lenne.

A tizenhatodik Macca sorlemez inkább a fősodortól távol eső próbálkozásaihoz esik közelebb, azokhoz a lemezekhez, amikor meg sem próbált a tőle elvárt stílushoz igazodni, inkább elektronikus zenével, vagy balett-lemezzel jelentkezett, melyek ugyan csak nyomokban tartalmaztak McCartney ízeket, de stílusukon belül tökéletesek voltak. Most is ez a helyzet, maximum a hang emlékeztet az előadóra, a hangzás viszont olyan, mintha egy füstös bárban, egy zongora és néhány zenész mellett rögzítették volna, ami igazán autentikussá teszi az albumot. A Kisses nem véletlenül szól ennyire csodálatosan, a producer ugyanis az a Tommy LiPuma volt, aki korábban Miles Davisszel, Nat King Cole-lal, Diana Krallal és George Bensonnal dolgozott együtt. Nem rossz lista.

Maga a Macca is úgy nyilatkozott, hogy „ez egy olyan album, amit otthon hallgathatsz munka után egy csésze tea, vagy egy pohár bor mellett”. Másképp nem adja meg magát. Nagyon kevés olyan lemez születik, ami tökéletes aláfestő zeneként szolgál a fáradt pillanatokhoz, amikor nem akarsz semmit, csak hogy valami kitöltse a szobádban üvöltő csendet egy kómás estén. Igen, a Kisses tipikus esti lemez, telepakolva McCartney kedvenc, régi swing dalainak feldolgozásával, néhány saját szerzeménytől (My Valentine, Only Our Hearts) eltekintve. Olyan könnyed, olyan törékeny feldolgozások ezek, amik mögött érződik valamiféle felszabadultság, valamiféle hatalmas öröm, ami abból fakadhat, hogy Macca már nagyon régóta készül a dalok felvételére. És hogy miért most tette meg? Saját bevallása szerint azért, mert ha most nem, akkor soha. Ezzel remélhetőleg nem a korai elhalálozására akart utalni.

Mint ahogy maga a lemez sem akar tolakodni, a vendégzenészek jelenléte sem tűnne fel, ha nem lennének rajta a bookleten. Stevie Wonder szájharmonikázik az Only Our Hearts-ban, Eric Clapton elpenget a My Valentine-ban, Diana Krall végig simogatja a billentyűket, mintha alárendelnék magukat a produkciónak, az egó bent marad a fiókban. Ilyen előadóktól pedig öröm hallani alázatos zenét. A Kisses on the Bottom nagy emberek kis zenéje. Bontsd ki a bort, főzd meg a teát, és hadd menjen!