És igazából megmutatja, hogy minden egyes „meséljünk el régebbi férfias történeteket nőkkel”-filmnek hogyan kellene működnie. Nem izomból, érzéssel.

Nem kevesen vontuk fel a szemöldökünket, amikor kiderült, hogy Nick Hornby regényéből újra mozgókép készül, csak ezúttal nem egész estés film, hanem sorozatformában, Robból, a zavart zeneimádó főhősből pedig ezúttal nő lesz, Rob lesz ő is, de nem Robert, hanem Robyn, és ez az egész legalább annyira tűnt jó ötletnek, mint rántott húsra lekvárt kenni. Aztán tessék, kiderült, hogy nagyon is működik a Hulu sorozata, mert nem arról van szó, hogy beküld a ringbe egy nőt, aki tökösebb, mint férfi elődje, hanem megmutatja, hogy a nők is ugyanannyira elcseszettek tudnak lenni, mint a férfiak, ha nem elcseszettebbek.

És ez a High Fidelity nagy mutatványa. Zoë Kravitz Robja sokban hasonlít a korábbi film Robjához, akit szerethetően alakított John Cusack, de ez a Rob sokkal problémásabb eset, mert bár a bűnei nagyjából ugyanazok, mint férfi kollégájáé, még jobban alá tud merülni a saját mocskába, ami tulajdonképpen egy feneketlen mocsokkútban való lubickolást jelent.

A lényeg persze nem változott, de annyira nem, hogy az néha zavarba ejtő. A Pop, csajok, satöbbi sorozatverziója tulajdonképpen javarészt a filmváltozat után lohol, de többet merít a könyvből is az elődjénél, viszont képes teljesen másképp elmesélni a sztorit úgy, hogy bizonyos értelemben tényleg olyan, mintha az egészet már láttad volna korábban, mert láttad is. A helyszínek egy részének kinézete abszolút a filmre hajaz, pár dal pedig stratégiailag elhelyezve pont ugyanúgy hangzik el, mint ahogy a 2000-es változatban. Igen, megjön két régi barátunk a The Beta Band és Stevie Wonder is.

De a 2020-as verzió természetesen a jelenkorra fazonírozza magát, amellett, hogy mindenki vinylt hallgat, néha azért streamel is, és néhány jelenkori popkulturális ügyre is reagál, ami egyáltalán nem lóg ki a sorból, sőt. Itt például nem az jelenti az egyik vevővel kapcsolatos problémát, hogy az I Just Called To Say I Love You-t akarja megvenni, tehát nincs ízlése, hanem hogy Michael Jackson albumot szeretne vásárolni, aminek az eladása etikai problémákat vet fel.

Viszont ezeket a gegeket pontosan ugyanazzal a remek érzékkel csapják le, mint ahogy a film is tette, egyetlen dologgal azonban az első jónéhány részben elég nehéz megbirkózni. És ez az új csapat összetétele. Nem is Robbal vagy a volt pasijával, a boltban dolgozó Simonnal van a baj, hanem a Jack Black helyére behozott nagypofájú, idegesítő Cherise-zel, aki tényleg megpróbál mindenben rálicitálni a jó öreg Barryre, de amikor egy túlvezérelt, duci feka nőre cserélnek le egy egyébként is nagydumás, állandóan ezer fokon izzó karaktert, akkor nagyon könnyen tragédiába torkollhat a váltás.

És tényleg majdnem tragikussá is válik a helyzet, Cherise karakterét viszont később elkezdik árnyalni, a végére pedig abszolút szerethetővé is válik, bár az tény, hogy erre nem keveset kell várni. Mindenesetre az átalakított csapat működik, a kissé átalakított sztori is, ami egyébként nagyvonalakban tényleg követi Hornby művét. Rob itt is előkapja a „minden idők 5 legdurvább szakítása” listáját egy durva szakítás után, élete szerelmét, Macet vesztette el, viszont találkozik az egyáltalán nem hozzáillő, de jófej Clyde-dal, majd egyből az ágyban kötnek ki. Rob szerelmi élete aztán még reménytelenebbé válik, és igen, közben jönnek a Top 5-ök, a jó zenék, a nagy beszélgetések a zenéről, és minden, amit úgyis tudsz már, ha ismered a könyvet és a filmet.

De akkor miért érdemes mégis megnézni? Egyrészt azért, mert Zoë Kravitz nagyon jó főhős, sokkal elveszettebb az elődjénél, sokkal elcseszettebb is, a jelenkorra aktualizált, de mégis régi zenékkel teli sztori pedig akárhányszor, akármilyen formában nézve is jó.

Nem arról van szó, hogy ne lenne egy-két megkérdőjelezhető pontja a felfrissített Pop, csajok, satöbbinek, ráadásul a 10 fél órás rész után nagyjából félbe is marad a sztori (valami kell a második évadra is), de furcsamód egy olyan pontnál, ahonnan a kevésbé érdekes történések kezdődnek, mégis simán néznénk tovább, ha folytatnák, mert a hangulat a régi, a zenéi még mindig hibátlanok, és igen, rohannánk a boltba megvenni a Beta Band összes lemezét.

Ja, és fun fact: Zoë Kravitz anyukája, Lisa Bonet alakította Marie De Salle-t a 2000-es filmben, a zenészt, akivel Rob összejött. Nagyon meta.

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon