Nem igazán létezik olyan akciófilm-rajongó, aki ne látta volna a nyolcvanas évek egyik legjobb darabját, melyben Arnold Schwarzenegger egy csapat kommandóssal beveti magát a dzsungelbe, ahol egy rejtélyes lény elkezdi őket egyenként levadászni.
A Predator-franchise 1987-ben bemutatott első része annyira jól sikerült, hogy Hollywood azóta sem tudta elengedni a csúcsragadozó, trófeákat gyűjtögető idegen lény sztoriját. Ezzel csak annyi a baj, hogy néhány évvel ezelőttig képtelenek voltak egy igazán jó alkotást lehozni a témában megmozduló filmesek. Hiába futott neki a dolognak Antal Nimród vagy Shane Black, sorban jöttek a feledhető, izzadságszagú alkotások, egészen addig, míg rá nem bízták a szériát Dan Trachtenbergre, aki 2022-ben egy olyan mozival hálálta meg a bizalmat, mely végre fel tudta bennünk idézni, miért is csúsztunk rá annyira a szerre.
A Préda sem lett tökéletes, de a korai vadnyugaton indiánokra és szőrmevadászokra utazó ragadozó sztorijában bőven volt kraft, izgalom és látványos akció, a szerethető főhősnőről nem is beszélve, így megcsillant a remény, hogy a Disney portfóliójába besoroló Fox végre megfelelő csúcsproducert talált a franchise terelgetésére. Ezt erősítette a néhány hónapja bemutatott Predator: Gyilkosok gyilkosa című animációs film is, ami szintén remekül sikerült, így még nagyobb reményekkel vártuk a Halálbolygó alcímű mozit, melyről már jó ideje tudni lehetett, hogy ezúttal egy fiatal predator, azaz yautja – magyar keresztségben jautcsa – szemszögéből lesz elmesélve egy újabb, a széria világát tovább tágító történet.
Az említett főhőst Deknek hívják, és szerencsétlennek az az alapvető problémája, hogy ő a klánja legkisebb, leggyengébbnek tartott tagja, ezért az apja halálra ítéli, ahogy az a jautcsáknál szokás. Az ítéletet azonban nem hajtják végre, helyette Dek elindul a Genna nevű bolygóra, hogy megszerezze a világegyetem legértékesebb trófeáját, ezzel bizonyítva, hogy igenis érdemes a vadász címre. A zűrösre sikerült landolás után összefut egy sérült androiddal, aki vissza szeretne jutni az egységéhez, ezért ők ketten szövetkeznek, hogy ki-ki megkapja, amiért a bolygóra jött.
Az a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy az egész koncepciót csúnyán lábon fogja lőni, ha nem sikerül a főhős személyét befogadhatóvá tenni a nézők számára. Nem kis feladat, hiszen már Schwarzi is kénytelen volt megjegyezni, hogy a predatorok igazán ocsmány férgek tudnak lenni, és hát az előzetesekben Dek sem nézett ki egy olyan palinak, akivel szívesen leülnénk meginni egy pofa sört egy fárasztó munkanap végén. Örömmel jelentjük, hogy a bravúr sikerült és emiatt nemcsak a szerepre besorozott Dimitrius Schuster-Koloamatangit, illetve a karakteren dolgozó maszk- és trükkmestereket illeti dicséret, akik egészen emberi érzelmeket voltak képesek Dek arcára varázsolni, de az írókat is, akik egy olyan alaphelyzetbe csöppentik a figurát, amire még mi, egyszerű földlakók is képesek vagyunk rezonálni.
Dek ugyanis testalkata miatt a fajtája által tabuként kezelt fogalom, a gyengeség bélyegét viseli magán, mely miatt keményen kell küzdenie a klánja tiszteletéért. A motivációját ráadásul még egy személyes tragédia is mélyíti, így a karakter fájdalma, célja, működése teljességgel átélhető, arról nem is beszélve, hogy a megalkotásában közreműködő szakembereknek sikerült a lehetetlen küldetés és fizimiskájában is szimpatikussá tudták tenni a karaktert. Ehhez kellett a fajtársaihoz képest apróbb termet, a valamelyest emberibb arcszerkezet, a szerepre besorozott színész tisztességes játéka, és persze az is, hogy a forgatókönyv sem kezeli biodíszletként a figurát.
Bár az Elle Fanning által játszott android is hozzáteszi a magáét a képlethez, a sztorit egyértelműen Dek működteti, aki olykor eszméletlenül badass pillanatokkal örvendezteti meg a predator legendárium rajongóit. Nem vicc: Trachtenberg olyan hero shotokkal szórta tele a filmet, hogy néhányszor tapsolni lett volna kedvünk a moziban ülve. Lehet, hogy Dek kispályás a jautcsák között – a cselekmény elején mindenképpen –, de még így is hihetetlenül potens harcos, amit az alkotók az év leglátványosabb akciójeleneteiben mutatnak meg a nézőknek. A Halálbolygó emiatt mindenképpen moziban nézős szórakozás, amit a lehengerlő látvány mellett a dübörgő mélyekkel megfestett filmzene is messzemenőkig indokol.
A film az univerzumépítés szempontjából is mérföldkő, már csak azért is, mert amellett, hogy a galaxis csúcsragadozóinak kultúrájáról is egyre többet tudhatunk meg, a Weyland-Yutani nevű vállalatnak is fontos szerep jut a cselekményben. Trachtengerg így teszi egyértelművé, hogy a predatorok és az alienek egy univerzumon belül léteznek, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy a jövőben a két faj képviselői egy véres buliban fussanak össze. Ez persze már megtörtént a kétezres években – sajnos kétszer is –, ám az akkor bemutatott Alien vs. Predator-mozik túlzás nélkül csapnivalóak voltak, így ezeket inkább adjuk át a jótékony feledésnek.
A Halálbolygó tehát remek szórakozás, mégsem vagyunk meggyőződve arról, hogy a franchise ősrajongói örülni fognak neki. Először is: ez nem egy sci-fi-horror. Távolról sem. Mára a suspense teljesen elpárolgott ebből a szériából, és mivel ebben a darabban egyetlen embert sem beleznek ki vagy fejeznek le, mi még a 16-os karikát is költői túlzásnak éreztük. Már emiatt sem örülhetnek azok, akik bálványozzák a ’87-es filmet, és akkor még szó sem esett azokról a pillanatokról, melyeket ezek a nézők igazi szentségtörésnek fognak érezni, és melyeken keresztül az alkotók egyértelműen kifejezésre juttatják, hogy ezt a sorozatot most már nem a fanoknak, hanem a minél szélesebb közönségnek szánják. Érzelgős predatort láttál már? Vagy egy tipikusan cuki, a mekis Happy Meal mellé csomagolható karaktert egy ilyen filmben? Mert előre szólunk, hogy most majd fogsz. Trachtenberg a franchise-t korábban jellemző kegyetlenséget csak a periférián engedi láttatni. Az első részhez képest ez egy igazi feelgood-mozi, amiben több szó esik a barátság, a család és az adott szó fontosságáról, mint arról, hogy most akkor ki ontja ki kinek a zsigereit.
A Disney-sített Predator biztosan ki fogja csapni a biztosítékot a nézők egy csoportjánál. Ők majd el fogják mondani, hogy ez már nem az a széria, aminek ők annak idején a rajongói lettek, és hogy Trachtenberg kiherélte, megszelídítette, családbaráttá tette a kedvencüket. Túl nagyot nem is fognak tévedni: a Halálbolygó egy igazi popcorn-mozi, ami patikamérlegen mérve szállítja a szórakozást a lehető legszélesebb közönség számára. Az ősrajongók egy része undorodva fordul majd el tőle, a többiek azonban az év filmes hullámvasútján érezhetik magukat, és könnyen lehet, hogy ők pár évtized múlva épp erre a darabra hivatkoznak majd, amikor valaki megkérdezi tőlük, mikor lettek a rajongói a filmtörténelem egyik legrégebbi akció-franchise-ának.
