Minden héten háború (Any Given Sunday, 1999)

Ha csak egyet választasz listánk tagjai közül, az legyen Oliver Stone koksszal és tesztoszteronnal írt himnusza az amerikai futball kegyetlen világához! Igazi pasifilm – a csajod is érteni fogja, de értékelni már nem biztos –, melyben a kamera, az olló és a színészek is tízezres fordulaton pörögnek. Ahogy Al Pacino a kispad mellől egy párzó oroszlán vehemenciájával üvölt a pályán feszítő többtonnányi izomra, vagy amikor Cameron Diaz mellé a férfiöltözőben besétál egy deréktájban himbálózó félméteres, ezek olyan mozis pillanatok, melyekről nem érdemes lemaradni.

A pankrátor (The Wrestler, 2008)

Darren Aronofsky mozija után többé nem fogsz teli pofával röhögni a csiricsáré jelmezekben egymás püfölését mímelő óriásokon. (Mosolyogni azért továbbra is ér.) A kiöregedett, az életét végre rendbeszedni törekvő pankrátor szerepét Mickey Rourke-ra írták, aki élt is a lehetőséggel. A comeback még soha nem volt ilyen szívbemarkoló.

Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai (Murderball, 2005)

A Murdeball hősei olyan mozgássérült sportolók, akik kerekesszékben ülve egészséges sporttársaikat megszégyenítő iramban játsszák a rögbit. Bármennyire is adná magát a szájbarágós retorika, ezek a srácok nem a szánalmadra apellálnak. A borzalmas magyar cím egy kőkemény, mégis megindító dokumentumfilmet akar olcsó grindhouse-mozinak álcázni. Ne hagyd átverni magad!

Rocky (Rocky, 1976)

Sylvester Stallone soha nem szerette túlbonyolítani a dolgokat. (A feláldozhatók sikerét látva nem is teszi ezt rosszul.) A Rocky cselekménye sem okoz agyérgörcsöt a nézőnek: adott egy szerény, mérsékelten sikeres bokszoló, aki megkapja élete lehetőségét. A minimál sztori mellé pakolt szimpatikus karaktereknek, hatásos hangulatfestésnek és a vásznat szétfeszítő dinamikának köszönhetően végül ez a faék egyszerűségű történet is képes volt sikert aratni. A folytatásokat – az utolsó, Rocky Balboa című visszatérést leszámítva – inkább borítsa a feledés jótékony leple.

Jerry Maguire – A nagy hátraarc (Jerry Maguire, 1996)

Jerry (Tom Cruise) sikeres sportmenedzser létére elköveti azt a hibát, hogy a menedzser és a sportoló közötti emberi kapcsolatról kezd hadoválni, amit a pénzközpontú szakma már nem akar felvenni a tolerancia-listára. Hamar terelgethető tehetségek nélkül találja magát, csupán egyetlen embere – az alakításáért Oscarral jutalmazott Cuba Gooding Jr. – tart ki mellette, de ő is csak azért, mert hősünk képes komplett idiótát csinálni magából az összes munkatársa előtt. A sportvilág pénzösszegek által uralt oldaláról Cameron Crowe kanyarintott könnyed, szellemes, emberi mozit.

A remény bajnoka (Cinderella Man, 2005)

Bár Ron Howard tisztességes mennyiségű sziruppal nyakon öntött bokszfilmjében néhol cseppet sem visszafogott limonádé-mellékíz zavarja a szórakozást, valami tagadhatatlanul a javára billenti a mérleget: A remény bajnoka olyan intenzív, vérprofin fényképezett és autentikus meccsekkel büszkélkedhet, amit nem gyakran láthatunk a vásznon. Csak azért nem vetítették 4D-ben, mert az izzadságszagot imitáló anyag előállítása mennyiségénél fogva meghaladta volna az USA egész éves költségvetését.

Dühöngő bika (Raging Bull, 1980)

Elsősorban a Dühöngő bikának, pontosabban a filmben brillírozó Robert De Nirónak köszönhető, hogy még azoknak is van némi fogalma arról, mit is jelenthet a method acting, akik a színészmesterséget általában a szövegkönyv bemagolásával azonosítják. Mesteri alakítás, mesteri rendezés, és egy felkavaró bukástörténet. Ilyen a boksz! – mondhatnánk, de szerencsére ennyire azért nem nyomasztó a helyzet.

Pénzcsináló (Moneyball, 2011)

Egy átlag európai számára a baseball így néz ki: egy botos csávó jól belecsűr egy labdába, aztán mindenki elkezd rohangálni, porban csúszkálni, egymáson keresztülesni. Ha te is csak ennyire konyítasz ehhez a tipikusan amerikai játékhoz, akkor a Pénzcsináló megtekintése után sem leszel okosabb. Mégis érdemes rászánnod azt a bő két órát, hiszen ritkán láthatunk olyan sportfilmet, ami maximális tárgyilagosság mellett is képes végig izgalmas maradni.

Warrior – A végső menet (Warrior, 2011)

Elsöprő erővel érzelmekről mesélni a ketrecharc cseppet sem érzelgős világában? A Warriornak sikerült. A kőkemény körítés ráadásul az első óra után elüldözi a nőnemű nézőket a kanapéról, így a képernyőt meredten bámuló férfiak az utolsó jelenetben kínos kérdések nélkül tudják elmorzsolni azt a néhány kikéredzkedő könnycseppet. Köszönjük!

…és megint dühbe jövünk (Pari e Dispari, 1978)

Mielőtt csalást kiáltanál, gondolj csak bele; az egyik legjobb Bud–Terrence-mozi tulajdonképpen az elejétől a végéig a sportról szól. Autóverseny, motorcsónak-verseny, lóverseny, fallabda és persze póker – egyszóval minden, amivel pénzt lehet kaszálni. Ha a nimfasz korporésön hallatán moderátorért kiáltasz és a krumplishal sem indítja be nálad a mosolygenerátort, akkor egy igazán fajsúlyos darabtól fosztottad meg eddig magad. Tessék pótolni!

Creed - Apollo fia (Creed, 2015)

A nálunk frissen bemutatott bokszfilmet mi egyszerűen imádtuk. Nem is csoda, hiszen ez a mozi bizony az elejétől a végéig meg van írva, profin meg van rendezve, zseniálisan fényképezve és remek színészek játszanak benne teljes erőbedobással. Valahogy így képzelünk el egy huszonegyedik századi sportfilmet. Sokszor elmondott dolgokról is lehet frissen, energikusan beszélni.