A Tony Hawk’s Pro Skater 1+2 minden. Tényleg minden. Ezért szerettük ezt a szériát régen.
Tegye fel a kezét, akinek nem határozta meg 1999-től a mindennapjait a Tony Hawk’s Pro Skater úgy, hogy játszott is vele? Onnantól kezdve nem volt mese, azokat a zenéket hallgattad reggeltől estig, talán még egy deszkára is felálltál, talán pofára is estél, de az biztos, hogy nem csak egy játék volt, hanem kiskapu egy olyan világba, ahová addig csak deszkások tartoztak. Jó, hát attól még nem lettél deszkás, de kicsit elkezdtél közeledni mindahhoz, ami miatt sokan szerettek a közeghez tartozni.
A TH Pro Skater első részei mindenkinek jelentenek valamit. Amikor barátaim megtudták, hogy már fent van a PS4-emen, egyből kérdezgetni kezdték, hogy aztán lehet-e még nyomni Papa Roachra, ott vannak-e még a régi zenék, jön-e a régi hangulat, és tulajdonképpen széles mosollyal nyugtattam meg mindenkit, hogy én speciel megint 18 vagyok, mert minden, amire vágytam egy Tony Hawk’s Pro Skater remake-től, az itt van a képernyőmön. Ez az a játék, amiben nem igazán lehet csalódni.
Az Activisionnek marha jól jött a nagy remake/reboot-hullám. Annak ellenére, hogy szép lassan a földbe állt a Tony Hawk’s-játékszéria, itt volt a tökéletes alkalom, hogy ne kelljen tovább agyalni azon, mit rontottak el az ötödik részben, hogy merre kellene tovább haladni, mert újrakezdhették elölről, és ezért mindenki baromi hálás. A Tony Hawk’s Pro Skater első része már 21 éves játék, bőven megérdemelt egy felújított változatot, amivel a jelen generáció gépein is lehet nyomni az ollie-kat, nem olyan pixeles, hogy akár már kubista is lehetne, és az sem feltétlenül ördögtől való dolog, ha újabb arcok és zenék is megjelennek benne.
Már akkor, ha az alapanyagot abszolút tisztelettel kezeli, és nem akarja görcsösen megváltoztatni azt.
A Tony Hawk’s Pro Skater 1+2 hála istennek teljes erővel leborul az alapanyaga előtt, csak pont annyit változtat rajta, amennyi feltétlenül szükséges volt.
Minden megmaradt a régiben, de modernebb lett, és hála istennek nem úgy lett modernebb, hogy valami olyat akar lenyomni a régi rajongó torkán, amit ne falna amúgy sem kétpofára.
Kezdjük ott, hogy a remake grafikailag nagyon szuper. A régi pályák gyönyörűen festenek felpimpelve, az Unreal Engine szépen végzi a dolgát, a Vicarious pedig tudta, hogy az ötödik rész blamája után nem teheti meg, hogy bármit is úgy modernizáljon, ahogy azt nem illik, ezért nem is próbálkozott semmilyen drámai húzással. Az irányítást is kicsit modernebbé tették, de számomra a játék egyetlen hibája itt jelentkezik, és ez az analóg stick nem tökéletes kezelése. Egyszerűen sokkal pontosabbnak tűnik DualShockon az iránygombokkal haladni, mert többször nem sikerült analóg karral érvényesülnöm, például kijutni egy medencéből a kar előre nyomásával, mert valamiért nem érzékelte azt. Lehet, hogy ezt még egy patch kijavítja.
Minden másban viszont az ember sikít a gyönyörűségtől. Ha benne vannak még az ujjaidban a mozdulatok, nyilván könnyebb dolgod lesz, de ha már nincsenek, egy tutorial még felfrissíti az emlékezetedet. Már az első pillanatokban úgy érzed, hogy hazaértél. Amikor kigördülsz a Warehouse-ban, vagy az azt követő iskolai pályán, elmorzsolhatsz egy könnycseppet is.
Amikor elindul a felvezető videó, ami bemutatja a deszkásokat, közben pedig szól a Rage Against The Machine Guerilla Radiója, mosolyogsz, és ez a mosoly nem tűnik el az arcodról, csak amikor már sokadszorra nem sikerül időre teljesíteni valamit. Mert bizony ez sem változott.
A játék egyik alapvonala ugyebár a különféle helyszíneken különféle feladatok teljesítése időre, bizonyos számú feladat teljesítése után léphetsz a következő pályára, ahol újabb melók várnak rád. A menüben választhatsz, hogy az első vagy a második epizódot szeretnéd nyomni, illetve hogy free skate módban rohangálnál-e időkorlát nélkül különféle pályákon. Ez utóbbi azért is hasznos, mert jobb megismerni a pályákat, vagy legalább kicsit emlékeztetni magad rájuk, hogy tudd, mi merre van, onnantól pedig már lényegesen könnyebb dolgod lesz.
Ezek a pályák mai szemmel is remekül kialakítottak, felfrissített verzióikban gyönyörűek, részletesek, és az a helyzet, hogy ezek a játékok tökéletesen kiállták az idő próbáját játékmechanikailag. A mozdulatok tökéletesen néznek ki, egy-egy sokszoros kombó kivitelezése pedig még mindig orgazmikus élmény. Közben pedig amikor megszólal mondjuk a Public Enemy és az Anthrax közös Bring The Noise-a, ugyanoda visz téged vissza, ahol 20 éve voltál. Egy jobb helyre.
Elképesztő, hogy milyen hatásosan ültet fel a nosztalgiavonatra a Tony Hawk’s Pro Skater 1+2. Az meg már csak hab a tortán, hogy a haverokkal nyomhatjátok split screenben, hogy elkészítheted a saját parkodat is, hogy hosszú időre megint gyerekké varázsol. Nehéz nem szeretni ezt a játékot, és talán még azok is bele fognak zúgni, akik azt sem tudják, hogy ’99-ben miért hallgattuk emiatt rongyosra a Goldfingertől a Supermant. Majd most az újonnan érkezők is rongyosra hallgatják. Ettől szép ez.