Na persze nem arról van szó, hogy a U2 valami elementáris megújuláson és elképesztő feszesítésen ment volna át. Egyszerűen annyi történt, hogy Bonóék a sorozatos albumkudarcok után picit visszavettek magukból. Csak picit. Továbbra sem lett belőlük tökös rockbanda, és nem kezdtek el írni újra évtizedeket meghatározó slágereket sem. Csak mintha elengedték volna az állandó feszkót. Még mindig a világ legnagyobb stadionrock-zenekara akarnak lenni, de most mintha nem lenne annyira mindegy, hogy hogyan. A választ pedig a kicsit karcosabb hangzásban, és nem a fásult slágergyártásban találták meg.

De ugorjunk egy kicsit vissza az időben, mégpedig arra a nem túl dicső pillanatra, amikor megjelent a mostani album előzménye, a Songs of Innocence. A U2 akkor ugyebár úgy tökön lőtte magát, ahogy azt egy hülye vígjátékban sem tudná megtenni senki, odaadta ingyen a lemezt mindenkinek, ha akarta, ha nem. Ott figyelt az iTunes-ban kötelezően, hiszen ki ne akarna egy új U2-albumot ingyen, ugye? Hát kiderült, hogy nagyon sokan nem akarnak. Ez azért volt a legszarabb ötlet, ami valaha is megfordult a banda agyában, mert sokan előítéletekkel hallgatták meg az Innocence-t, és ez baj. Baj, mert nem kizárólag a Songs of Experience a legjobb cucc, amit kiadtak a kezeik közül a Pop óta. A két album együtt.

Már az Innocence is egy sokkal magabiztosabb U2-t mutatott, csak túl nagy volt körülötte a hiszti, meg a botrány. Arról senki sem beszélt, hogy tele van eléggé erős dalokkal, hogy bizonyos pillanataikban visszataláltak régi önmagukhoz, mert egyébként sem volt rajta az Ordinary Love, és az milyen már. Szerencsére a Songs of Experience-t nem akarják lenyomni mindenki torkán, nem csoda, hogy jobban is fogadják a lemezt.

A lemezt, ami egyébként annak ellenére is erős lett, hogy a korábban kijött klipek alapján volt okunk ásítani, mert egyikük sem volt az a hej de nagy energiabomba, de láss csodát, a U2 még mindig nagyon jól tud lemezt készíteni. Mind a négy korábban kijött dal működik a környezetében, és isten bizony sokkal jobb, ha nem lát az ember hozzá semmiféle képet. Igen, kimondhatjuk, hogy 2017-ben még nagyon is működik az albumformátum. A Songs of Experience nem egyszerűen dalok összessége, egy igazi album, ami ráadásul remekül húzza előre az embert, tökéletesen unalommentesen.

Egyáltalán nem merész, és nem kíván újítani, de mégis egészen izgalmas. És hiába indít egyből indokolatlan autotune-nal a Love Is All We Have Left-ben, egyből jó vastag, bluesos gitártémát dob fel az azt követő Lights of Home-ban, amit vissza is hoz a vélhetően koncertkedvenccé váló American Soulban is. Valahogy mintha tényleg felszabadultabbak lennének zeneileg, és ez kifejezetten jól áll nekik. Nem a számtalan sláger legyártása volt a cél, a nagyívű balladákból is csak egy akad (Love Is Bigger Than Anything In It’s Way), illetve kettő, a lemez végére mintegy emlékeztetőként visszatér az előző albumról a remek Song for Someone egy még remekebb folytatásban, a 13 (There is a Light) után pedig mindenki megkapja végre, amit akar, itt az Ordinary Love egy még az eddigieknél is remekebb verzióban, de ez már sajnos csak a deluxe editionre került fel.

A Songs of Experience végre azt a U2-t hozza vissza picit, amit lehetett szeretni. Nem a bátor, kifejezetten kísérletezőt, és nem is a korai fázisú, ezer fokon égő zenekart, hanem azt, amelyik megjárta a poklot, szembesült a kreativitás hiányával, de végre tudott ezzel kezdeni valamit. És ha ezt az állapotot most meg tudják tartani pár évre, akkor legközelebb isten bizony megint egy nemzedéki U2-albummal fognak kijönni. Az Innocence-album előtt még azt mondták, annak és folytatásának fogadtatása fogja eldönteni, hogy van-e keresnivalójuk még ebben az egész pop-rockszakmában. Ezek után teljesen egyértelmű a válasz. Csak ne akarják mindenki torkán lenyomni a mondandójukat.