Íme egy film, ami egy pillanat alatt behúz, megrág, majd a végén úgy köp ki, hogy ha elkezdenék újra játszani, akkor kérdés nélkül megnéznéd újra.
Damien Chazelle 2013-ban kijött Whiplash-című kisfilmjével, és úgy érezte, hogy a sztori bizony megérne egy egész estés moziváltozatot is. Damien nem is gondolhatta volna jobban. A Whiplash ugyanis kérdés nélkül az év legjobb filmje, ami azért is furcsa, mert a sztoriját leírva egyáltalán nem kelti fel az érdeklődést, nem érzi az ember a benne rejlő brutalitást, a helyenként megjelenő finom humort és azt a katarzist sem, ami a végén elemi erővel robban bele az ember arcába.
A történet egy tehetséges, fiatal dobos körül forog, aki a legnagyobbak közé szeretne tartozni, terveiben pedig megpróbálja segíteni egy jazzbanda vezetője, aki beemeli őt saját bandájába, innentől kezdve viszont kezdetét veszi a terror, a vezető ugyanis brutális eszközökkel él tervei megvalósításának érdekében, és tulajdonképpen az sem érdekli, ha a zenész összeroppan a tökéletesség eléréséhez.
Miles Tellerről azt hittük, örökké a Project X-srác marad számunkra (oké, a The Spectacular Now-ban is jó volt), erre tessék, a fiatal, ambiciózus Andrew szerepében nem csak hogy hatalmasat alakít, de hatalmasat is dobol, persze jó, nem feltétlenül ő játszik, de legalább elhisszük neki, hogy képes mindarra, amit mutat, amire a dobosok maximum 5%-a lehet képes a világon. De szerencsétlenségére ott van mellette J.K. Simmons, aki nem csak őt játssza le a vászonról, hanem nagyjából bárkit, aki szembe jön vele.
Simmons, aki eddig főleg mellékszerepekből volt ismerős, na meg gyorsan kaszát kapott, egyébként remek sorozatából, a Growing Up Fisher-ből volt ismerős, egyszerűen felrobbantja a vásznat. Amit ez a fazon művel, az a nagy betűs színészet. Ha nem kapja meg az Oscart, nincs igazság a Föld nevű bolygón. Jól állnak neki a poénok, az üvöltés, rettegsz már a szimpla megjelenésétől is, mint ahogy retteg a zenekar minden tagja, de olyan sárkány ő, aki arra vár, hogy egy hasonlóan erős képességű sárkánnyal tudjon megküzdeni. Ezért él. És arra vár, hogy eljöjjön a pillanat.
Hogy eljön-e a pillanat, az nem kérdés, az egyre feszültebb légkör viszont az utolsó tíz percre egy olyan befejezésbe torkollik, ami bátran szerepelhet minden idők legjobban kivitelezett, legkatartikusabb végei között, úgy ér véget a Whiplash, hogy nem kérdés, megnézed-e újra, mert át akarod élni ezt a durva érzelmi hullámvasutat újra, bármikor, bármennyiszer. Nem tudom elképzelni, hogy lesz még jobb film a Whiplash-nél idén, de persze még nagyon az év elején járunk. Ez így egy jól megérdemelt maximális pontszám. Hibátlan film.