Tíz éve éppen Barcelonában nyert utoljára a magyar válogatott világbajnokságot, de ezúttal nem a torna esélyeseként érkezett a katalán fővárosba. Aztán jöttek az eredmények, az olimpiai bajnok horvátok legyőzésével pedig egyértelművé vált, valami nagyon összeállt. Végül szombat éjjel Montenegrót sikerül 8–7-re megverni, parádés játékkal, egy borzasztóan kemény meccsen.

„Én harcos vagyok. Minden edzésen, minden mérkőzésen megtalálom azt az embert vagy célt, akit vagy amit le kell győznöm. Ilyenkor érzem, hogy férfi vagyok, hogy harcos vagyok. És ha ez még sikerrel is párosul, az szinte mindennél többet jelent számomra" – összegezte 2007-ben egy nyilatkozatban ars poeticáját Benedek Tibor, bár valószínűleg ezzel korábban is tisztában voltak azok, akik a válogatott élére helyezték. Kell ennél az embernél jobb edző?

Pedig még nem forrtak ki azok a géniuszok, amik a Kemény-gárdát jellemezték (a torna álomcsapatába például csak Nagy Viktor és Varga Dénes került be, igaz, utóbbi a torna legjobbja lett), de a csapategység, a kampfgeist, a kémia megvan, és ebben a háromszoros olimpiai bajnoknak komoly szerepe van. A motiválás persze csak egy dolog, de taktikailag is érettebben játszunk, sikeresebben alkalmazkodunk az agresszív délszláv stílushoz, ami a Kemény-éra utolsó négy évében nem nagyon ment. Montenegró egyszer sem vezetett a döntőben, egy másodpercre sem.

"Egy meccs, nincs több, abba kell beleadni mindent" – nyilatkozta a meccs előtt Nagy Viktor, és ez az, amit mondjuk a magyar labdarúgók már hosszú évekkel ezelőtt elfelejtettek. Nyilvánvalóan teljesen felesleges párhuzamokat vonni a két sportág között – mit focizunk itt?! –, de mondjuk a vízilabdások vesztes meccsen is mindig szimpatikusak maradni, amit például a magyar kupacsapatok legutóbbi alakításait látva nem lehet elmondani. Hofi Géza szerint a vízilabdában azért nem lehet lazsálni, mert aki nem úszik, az megfullad. Persze a medencében is lehetne lélektelenül játszani, de ezek a sportágukban jóval előrébb tartó sportolók sokkal nagyobb alázattal állnak a játékhoz, mint a sok arrogáns, falábú gyökér, akiken a Bl- és El-meccseken nagyon felhúztuk magunkat. Hagyjuk most őket. Vízilabda.

Azt írtuk, hogy Londonban véget ért egy korszak, és elkezdődik egy új. Fogalmunk sem volt, mennyi ideig kell várnunk egy új éremre, komoly eredményre, de kiderült, hogy nem sokáig. A Benedek-csapat jó úton van, de hiba lenne minden világversenyen automatikusan aranyat várni tőlük, aztán meg szájat húzogatni, ha nem sikerül. Jó ez, akkor is, ha legközelebb csak egy bronz jön össze vagy egy ötödik hely. Folytassátok. Van még idő Rióig.

(Fotó: MTI – Kovács Anikó)