Az emberiség már négy járművet küldött a Marsra, és az egész világon folyamatban vannak olyan küldetések, amelyek a vörös bolygó további felderítését céloznák meg. De miért nem küldtünk eddig még járművet a másik szomszédbolygónkra, a Vénuszra?
Fogós kérdésnek tűnhet, ugyanis a Vénusz – a többi úti célunkkal ellentétben – hasonló tömegű és méretű, mint a Föld, ráadásul a Mars felszíni gravitációjával ellentétben – ahol harmadannyi lenne a súlyunk, ha ráállnánk egy mérlegre – a gravitáció is úgy 90%-a a földinek.
Ez pedig nagyon fontos szempont, ugyanis mikrogravitációs környezetben – többek között – izomsorvadás, csontveszteség, vörösvérsejt-csökkenés és elektrolit-egyensúlyhiány léphet fel.
A Vénuszon az említett okok miatt hosszabb ideig tartózkodhatnánk „visszaszoktatás” nélkül, és azt se feledjük, hogy a Marsnál is közelebb van hozzánk bő 10 millió kilométerrel, azaz egyszerűbb lehet megközelíteni.
És akkor most hadd ismerjük meg a Vénusz „kevésbé rokonszenves” oldalát: a bolygón több mint 460 Celsius-fokos hőmérséklet tombol, a felszíni nyomás pedig a földinek legalább a 90-szerese,
így gyakorlatilag szétég minden elektronika, amit oda küldünk, a mechanikai alkatrészek pedig megsemmisülnek.
Így a NASA sokáig nem tudott mit kezdeni a szeszélyes szomszéddal, de úgy tűnik, az utóbbi időben nagy lépést tettek afelé az amerikai űrhivatalnál, hogy összedobják az első vénuszjárót, amely képes túlélni a bolygó viszontagságos környezetét.
A NASA Glenn Kutatóközpontjában ugyanis kifejlesztettek egy olyan számítógépchipet, amely képes túlélni a Vénuszhoz hasonló körülményeket 521 órán, azaz közel 22 napon át. A titok kulcsa abban áll, hogy a chip alapját nem szilícium, hanem szilícium-karbid képezi, így ezek a chipek nem adják fel a szolgálatot 250 Celsius-foknál, és a magas nyomást is sokkal jobban elviselik.
A szilícium-karbid sokkal nagyobb feszültséget és hőmérsékletet bír ki, kémiailag nagyon ellenálló, ugyanis nem reagál vízzel, vízgőzzel, semmilyen savval vagy lúggal, ráadásul majdnem olyan kemény, mint a gyémánt. Nem csoda, hogy a nehézipar és a hadsereg tart leginkább igényt erre a technológiára, amellyel a NASA is szemezget egy ideje.
Hogy a chip milyen jól reagált az extrém körülményekre, bizonyítja: a kísérletet nem a meghibásodása miatt kellett leállítani, hanem azért, mert a kamrát, amely fenntartja a szimulációhoz szükséges magas nyomást és hőmérsékletet (Glenn Extreme Enviroments Riget, GEER) ki kellett kapcsolni háromhétnyi folyamatos működés után.
Persze egy ilyen chip kifejlesztése hatalmas technológiai előrelépésnek tekinthető, ugyanakkor egy olyan robotfelfedező megépítése, amely ellenáll a Vénusz szélsőséges körülményeinek, továbbra is őrületes kihívás. Ez persze nem jelenti azt, hogy az amerikai űrhivatal mérnökei ne dolgoznának rajta, főleg, hogy NASA-kütyü eddig még nem járt a Vénuszon – a Magellan-űrszonda 1989 májusa és 1994 szeptembere között gyűjtött adatokat a bolygó légköréből, mielőtt elégett volna –, a szovjeteknek viszont sikerült már űrszondát eljuttatniuk a bolygó felszínére:
a Venyera-program keretében 16 űrszondát is a Vénuszra küldtek 1961 és 1983 között, de csak a Venyera–13 bírta 2 óránál tovább.
A program így is nagyon hasznosnak bizonyult, ugyanis olyan fontos mérési eredményekkel szolgáltak, mint a talaj, a légkör és a felhőzet összetétele, hőmérsékleti adatok vagy megvilágítási viszonyok; de sikerült elektromos kisüléseket is észlelni – és az azokat kísérő hangjelenségeket rögzíteni –, valamint meghatározni néhány aktív vulkán pontos helyzetét.
(forrás: Popular Mechanics)