Bőven túl vagyunk már azon, hogy jé, milyen használható a Dacia milyen olcsón. A Duster jól felszerelt dízelváltozata is bőven túl van már ezen a szinten, kíváncsiak voltunk, mit tud az a Dacia, amelyik nem a hárommillió alá kalibrált árával akar hódítani.
Éppen felújításban vagyok, ami elég kiszolgáltatott helyzet valakinek, aki nem amatőr villanyszerelés közben akar meghalni, nem tud hidegburkolni, vécét és falat odébb helyezni, de még a fűtési rendszer kialakítását sem lehet rábízni. Úgy volt, hogy egyik nap kijön a villanyszerelő, majd hív egyeztetni. Nem hívott, de legalább felvette a telefont (aki volt már hasonló helyzetben, tudja, ez sem kis dolog).
– Nem hívtál és nem jöttél tegnap.
– Nem. Átjött előző este egy haverom, és nagyon berúgtunk.
Mondhatta volna, hogy elcsúszott egy másik melóval, akart hívni, de lemerült, nem volt nála a számom, többször hívott, hogyhogy nem látom?, nem is beszéltük meg, hogy ő hív. Helyette jött a meglepő, de őszinte válasz.
Az őszinteség persze nem csak a szaki–szerencsétlen megrendelő viszonyban, vagy úgy általában az emberi kapcsolatokban ritkaság, hanem nagyjából mindenhol. Életed banki ajánlata foszlik semmivé, ha elolvasod a hirdetés alján a negyvenhat apró betűs sort, kevés a csajozáshoz, ha magadra fújsz két flakon dezodort, és lehet, hogy a terepjárónak tűnő kocsiddal már a kertbe se tudsz beállni, mert leér az alja.
A Dacia Duster nem csak azért üdítően őszinte, mert nem ér le az alja. Egy autó, ami nem akar többnek látszani annál, mint ami, és nem is kell, hogy több legyen. Nem ájulsz el a formájától, de nem nagyon tudsz, és egy idő múlva egyáltalán nem is akarsz belekötni egyetlen külső részletébe sem. Ötszemélyes, és igen, elfér benne öt ember. Olyan, mint egy terepjáró, és a visszapillantóban látszó porfelhőt leszámítva tényleg nem is nagyon tűnik fel, ha elhagyod az aszfaltot. De – az összkerekes verziónak legalábbis – nem a földút jelenti a tudáshatárt. Nem fogják kikönyörögni alólad a G-Merci-tulajok, akinek viszont a kátyús út jelenti az átlagot, a sár vagy domb pedig a terepet, az nem tudja megoldhatatlan feladat elé állítani. Általában bőven elegendő az automata összkerékhajtási mód, de lehet fix 4x4-re is kapcsolni, és bár nincs felező, a nagyon rövid egyes ezt a szerepet is betölti, ha kell.
Belül az ülésen kívül gyakorlatilag minden kopogósan kemény, nem kell sokat keresni, hol spórolták meg azt a pénzt, ami miatt kiskocsiáron már haza lehet vinni egy alap-Dustert. Én nem abban ülök, és kicsit furcsa is egy ilyen, célszerűen egyszerű autóban – a valamilyen, számomra megfejthetetlen okból térdmagasságba épített – érintőképernyő, a tolatókamera, a néha az újraindításnál zavarba eső start-stop rendszer, a Bluetooth-kihangosító, a sötétített hátsó ablakok. Régi ismerős viszont a rádió kormányoszlopra szerelt távirányítója, a dudagomb pedig pontosan úgy a bal oldali bajuszkapcsoló végén van, mint a Trabantomon – illetve mégsem pontosan úgy, mert ez magasabban van annál, hogy térddel is lehessen működtetni.
A terepjárókat – persze nem kis részben tulajdonosaik tipizálható viselkedése miatt – épített környezetben közutálat övezi, a Duster ezt egyáltalán nem váltja ki. Nem azért, mert nem veszik észre, ugyanis kifejezetten sokan fordulnak utána (a metálmoha színű tesztautóval legalábbis ez volt a tapasztalat), a reakciók viszont pozitívak. Másképp, mint mondjuk egy Mininél, nem mosolyog rá mindenki, de mintha a családapák pillantásában valami vágyféleség volna.
Vagy csak ezt képzeli a dusteres? Akár az is lehet, a Duster ugyanis – valós képességei mellett főleg az őszintesége miatt – kifejezetten szerethető autó, amelynek az elfogult vezetője már észre sem veszi az olcsóságot, megtanulja a térdével párhuzamosan nézni a monitort, és sokakban meglátja a vágyat az autója iránt. Tényleges terepjáró-képességgel, dízelmotorral, fullos felszereltséggel bő ötmilliós áron ilyet más nem nagyon tud.
(Fotók: Féjja Zsolt)