Így azonban a béke zöldfalú szigetében foglaltunk helyet, aminek minden egyes centimétere tényleg egy szabó odafigyelésével lett kitalálva: az utca járdáján szúrós gombszemeivel befelé csalogató cilinderes figura - a zsebéből kificcenő, centivel körbecsavart borosflaskával együtt - csak a kezdet, az olló, a cérna és a mesterségre utaló egyéb szimbólumok odabent is rendre visszaköszönnek, magával a betintázott névadóval a szemközti falon. A Népszínház utcában vagyunk egyébként, ott, ahol az találkozik a II. János Pál Pápa (korábban Köztársaság) térrel.

És egy csomó élénk, posztókavalkádot idéző szín vesz körül, ahogy azt kell. Míg elidőztünk az olyan nüanszok felett, mint a Korda György-bakelit melletti vázára helyezett bíborszínű kalap, jóformán pusmognunk kellett a halkan megszólaló, pedig torkaszakadtából éneklő Camarón de la Isla flamencója alatt, eközben rajtunk kívül mintegy féltucatnyian folytatták csendespihenőjüket. Igaz, hétköznap és délben próbálkoztunk, de ha a Facebook-oldalukat vesszük alapul, akkor esténként itt elvileg be is indul az élet ipara: filmklub, folkkocsma, “cimbik a szetten”, mozgalmas minden nap. 
Na de most nem éjszakába hajló félelmetes toroklocsolásra érkeztünk, hanem falni. Ehhez pedig az eddigi információk tükrében némi fenntartással álltunk, hiszen talán nem nagy blődség azt gondolni, hogy minél inkább gyúr egy hely a kocsmaarculatra, annál kevesebb helyet szorít a konyhájának - és fordítva. Ilyen aljas előítéletekkel nem is csoda, hogy üdítő élményként érték nyelőcsövünket az első falatok, kerek harmóniában az azonnal megszerethető környezettel.

A háromfogásos menü (1090 forint, ha csak két fogásra utazunk, akkor 890) első állomása egy kellemesen fanyarkás, úgy éreztük, mustárral is megkínált lencseleves volt, persze csészében, de ezt nem bántuk, mert a folytatás közel sem volt fukar. Az erdélyi tokány pont az elvárásunknak megfelelő formát mutatott, férfiasan magyarosan megpödört ízével és a hozzá köretként adott rugalmasan virgonc rizzsel - egyetlen szívfájdalmunk, hogy mindez szinte könyörgött egy jó uborkasalátáért (de mi tartottuk magunkat a menüben foglaltakhoz).

Egy-egy pohár Krombacher (290 forint) rásegítésével ugyan, de már ekkor tele voltunk, pedig a desszert, a remélhetőleg csak szándékosan félreírt “banán pohárkrém babapiskótával” még hátramaradt - be is papiztuk, jó is volt, adtunk a rostoknak is. Kifelé pedig megfogadtuk, hogy hát ide jókora hülyeség volna nem visszakanyarodni, mondjuk egy este alkalmával - főleg, ha már egy ilyen észvesztő sztorit is hámoztak a barátságos külalak mellé.

Vannak egyéb remek helyek is, amiket teszteltünk: disznótoros és vietnami gyöngyszemek, kurd gyrosos, magyaros vendéglő, mexikói tacqueria, artisztikus környezetben működő kávézó, és egzotikus hangulatú hummuszbár csak itt, csak most, csak nektek!