Ezért nem lesz soha észak-koreai tavasz – Kim Suki-interjú

Nemrég jelent meg a Nélküled mi sem vagyunk című könyv, amely egy Észak-Koreában működő elit egyetem életéről szól. A szerzője, Kim Suki, dél-koreai írónő önmagát misszionárius tanárnak álcázva jelentkezett az egyetemre, és két félév erejéig ki is jutott a szigorúan elzárt ország szigorúan elzárt egyetemére, ahol a rendszer irányítóinak csemetéit tanította angolra. Ugyan titoktartást fogadott, de élményeit egy lélektanilag brutális, felkavaró és igazi ritkaságnak számító könyvben írta meg, amit nagyon ajánlunk mindenkinek, akit érdekelnek az emberi jogok, a külpolitika vagy éppen egy olyan család élete, amelyet a koreai háború szakított szét. A negyvenéves szerző a HVG meghívására érkezett Budapestre, és volt szerencsém leülni vele egy beszélgetés erejéig.

– A könyved azzal fejeződik be, hogy Kim Dzsongil halála után pár nappal repülővel elhagytad Észak-Koreát. Mi történt veled közvetlenül ezután?

– Elég traumatikus élmény volt. A repülőgépem ugyanis felszállt Phenjanban, de negyven perc repülés után visszatért a fővárosba és senki sem árulta el, hogy mi történt, mert az ott nem szokás. Mindenki nagyon ideges volt, mert tudtuk, hogy Kim Dzsongil halála miatt lezárják a határokat és féltünk, hogy ott ragadunk. Végül mégsem így történt, mert eljutottunk a pekingi nemzetközi reptérre, ami tele volt újságírókkal, akik a Phenjanból érkező utasokra vadásztak, hogy meginterjúvolják őket Kim Dzsongil haláláról. Őket szerencsésen elkerültem. Visszatértem New Yorkba, de nagyon nehéz volt újra felvennem a ritmust, hetekig semmit sem csináltam, sokat aludtam, próbáltam megint egészségesen enni, aztán három hónap múlva elkezdtem rendezgetni a jegyzeteimet.

Kim Suki egy általa lefordított dal szövegét magyarázza diákjainak a Phenjani Műszaki Egyetemen 2011 tavaszán

Kilátás a tanárok szállásáról, előtérben egyetemi épületekkel

– Ha visszagondolsz, mi volt a legsokkolóbb az ott töltött nagyjából fél évben?

– A hely lélektanát nagyon fontos volt megérteni. Amikor a médiában azt mondják, hogy az arab tavaszhoz hasonlóan lehet egy észak-koreai tavasz is, akkor úgy érzem, hogy nem értik a lényeget. Olyasmiket is mondanak, hogy Mao és Kína példájára Észak-Koreából is lehet kapitalista állam. Ez nonszensz. A rendszer fundamentalista vallásos jellege az, ami miatt szinte lehetetlen megtörni. A vezetők ugyanis nem pusztán politikai elöljárók, hanem szinte isteni státuszba emelkedtek. Amikor például Kim Dzsongun meghalt, a diákjaim azonnal kizártak az életükből, teljesen elfoglalta őket a gyász szeretett vezérük iránt.

A Phenjani Műszaki Egyetem udvara háttérben a Kimirszenizmus Csarnokkal

A könyvről

A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi. A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is. A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.

– Misszionáriusnak tetteted magad, így jutottál ki a Phenjani Műszaki Egyetemre. Titoktartást kellett fogadnod, de végül könyvet írtál az élményeidből, ami nem meglepő, hiszen ezért is mentél ki. Mit szóltak az egykori kollégák és az egykori főnökeid, amikor megjelent a könyved?

– Nem vagyok kapcsolatban senkivel, de ha jól tudom, az iskola még létezik. Az igazat megvallva megfenyegettek párszor kommentekben internetes oldalakon, és amikor egy rádió stúdiójában voltam interjút adni, akkor is betelefonáltak. Öt tanár írt nekem levelet. Egyiküket sem ismertem, mind előttem tanítottak az egyetemen, és mind megköszönték, hogy írtam az iskoláról, mert ők is azt érezték, hogy valami nem stimmel az egyetemmel, hogy túlságosan is együttműködő a pártpropagandával.

Kim Suki Jon Stewarttal a Daily Show vendégeként

– A könyvedet magyarra fordítva többször jutott eszembe az, hogy vajon volt-e olyan téma vagy részlet, amit nem mertél beletenni a könyvbe?

– Volt.

– És mi volt az? Nyilván nem véletlenül hagytad ki, de rá kell kérdeznem.

– A diákjaimról nagyon sok mindent ki kellett hagynom. Szerintem kicsit össze is folynak az olvasók fejében és ez nem véletlen. Jó lett volna kicsit részletgazdagabbra festeni őket, de nem akartam, hogy beazonosíthatók legyenek. Persze miért is büntethették volna őket? Nagyon is lojálisak voltak a rendszerhez. Ennek ellenére velük kapcsolatban jó pár dolgot ki kellett hagynom.

– Mi történik mostanában Észak-Koreában a te olvasatod szerint? Mert kívülállóként úgy tűnik, mintha a Kim Dzsongun vezetése alatt álló rendszer hajlamos lenne valamiféle gazdasági nyitásra.

– Nagyon nehéz erre válaszolni. Igen, van egy ilyen látszat, de aztán mindig történik valami, ami ennek az ellenkezőjét támasztja alá, például rakétákkal kezdenek fenyegetőzni. Az egész rendszer elmondhatatlanul embertelen. Tudjuk, hogy léteznek a gulágok, diktatúra van, áruhiány van. És volt valami, amit saját magamon tapasztaltam meg a kint létem alatt. Ez pedig az, hogy egyedül úgy viselheted el az ottani életet, ha abbahagyod a gondolkodást. Észak-Koreában nem bátorítják a gondolkodást, mivel az nagyon veszélyes dolog. Mindenki folyamatosan hazudik, mert az a túlélési stratégiájuk része. Maga Észak-Korea is egy hatalmas hazugság, és ez mindig kiderül, amikor bekerülnek a hírekbe. Nem hiszem, hogy felismerjük, hogy a már hetven éve fennálló észak-koreai rezsim az egyik legembertelenebb diktatúra az emberiség modern történetében.

Kim Suki Phenjanban, Észak-Korea fővárosában

– Kérdezek egy naivat. Miért nem történik semmi nemzetközi szinten az észak-koreaiak érdekében? Elképzelhető, hogy ugyanúgy a nagyhatalmi – Oroszország, Egyesült Államok, EU, Kína közötti – politikai kapcsolatrendszer áldozatai, mint mondjuk a tibetiek?

– Ez is elképzelhető, de az is ott van, hogy a szomszédos országok nem akarják a rendszer összeomlását. A rezsim megdőlése azt jelentené, hogy a környező államoknak huszonötmillió szegénységben élő menekültről kellene gondoskodniuk. Ez nem áll érdekükben. Sem Kínának, sem Dél-Koreának. Azok, akiknek sikerül elmenekülni az országból, és átjutnak Kínába vagy Dél-Koreába, rengeteg problémát jelentenek, ezek az emberek ugyanis nem tudnak betagozódni az ottani társadalomba. Kínának nagyon nem hiányozna ez. Hozzájuk érkezik a legtöbb menekült, akik fekete munkásokként próbálnak boldogulni, akiket aztán visszadeportálnak Észak-Koreába, ha úgy tartja kedvük. Kínának tehát nem érdeke a szabad Észak-Korea, de ugyanez igaz Dél-Koreára is.

Köszönet a HVG Könyveknek az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon
Bezár