„A vörösöknek nincs lelkük!” - mondogatja folyamatosan Cartman a South Parkban, és már várom azt az epizódot, amikor egy ilyen irányú kijelentése után Florence Welch megjelenik, és hülyére táncolja magát körülötte. Florence-nek van lelke, és nem fél megmutatni. A Sziget Fesztivál nulladik napjára érkező, nemrég a Glastonbury nagyszínpadát is megjárt (a Foo Fighterst helyettesítve) Florence + The Machine híresen jó élőben, a kedves frontasszony ugyanis amellett, hogy minden egyes hangot tűpontosan énekel ki, még meg is teszi azt, amit az előadó-művészet megkíván tőle: minden alkalommal meghal a színpadon.

Ez láthatóan nem mindenkinek volt elég a Szigeten, hiszen nagyjából fél ház várta a bandát, ami egyébként elég nagy szó, hiszen ez úgy sacc per kábé negyvenezer embert jelent, a közönség viszont eléggé családiasnak tűnik, köszönhető ez talán a megnövelt nagyszínpad előtti térnek, meg annak, hogy Florence nincs Robbie Williamsből. Rajongók így is akadnak bőven, de a tipikus fesztiválközönség mégsem azt kapta, amiért beugrott a koncertre.

Florence ugyanis annak ellenére, hogy tökéletes slágerparádét hozott, egy olyan setlistet, amiből csakis az derült ki, hogy milyen bitang jó dalokat tudnak írni ezek az arcok, nagyjából a koncert felénél elkezdte feloszlatni a közönségét, jókora szabad területeket hagyva nagylelkűen azoknak, akik szeretik a balettet. Hogy lehet ez?

Szó se róla, Florence Welch az a fajta nő, aki csillagos ötössel végezte el a dívaképzőt, barátaim szerint egy kicsit túlságosan is komolyan vette ott a Kate Bush-órákat, és ezzel nem tudok, de nem is akarok vitatkozni. Olyan tökéletes popdalokat ír, amelyekért a popzenészek 99%-a odaadná a fél életét. A maradék egy százalék a mulatós-társadalom, őket nem érdekli egy Dog Days Are Over. A színpadon egy igazi deszkafelszántó iparosasszony, akit mintha megszállt volna egy kortárs táncos szelleme, azóta pedig álmából felkeltve is nyughatatlanul nyomja a koreográfiát.

És ez az, amit valószínűleg sokan nem tudnak tolerálni. A piruettek, a pózok, a tánc, a vonaglás, minden, amit nyilvánvalóan betanult ez a zseniális nő, egy idő után valahogy túl sok. Tudom, rettenetesen furcsa, de valamiért Shakira Aréna-bulija jutott eszembe, ahol alig vártam, hogy lássam, hogyan vonaglik ez a kolumbiai istennő. Aztán a harmadik szám közben rájöttem, hogy szexi, naná, hogy szexi, de ez a nő bizony csak vonaglani tud, meg hastáncolni, valami mást is akarok látni tőle, de nincs más, nekem meg kedvem van kiugrani a dohányzóba, mert egy cigivel unatkozni mégis jobb. Itt nagyjából fél óra kellett ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni azon, vajon mi lenne, ha nem táncolna, ha nem pózolna mindig veszettül Florence.

Annak ellenére, hogy a koncert jó volt, jól nézett ki, jól szólt, és az összes nagy sláger, valamint az új album legjobb dalai is elhangoztak, megértem azokat, akik tömegesen leléptek úgy 40 perc után. Igen, egy énekesnek/énekesnőnek mindig meg kell halnia a színpadon. Ez így jó. De itt mintha nem mindig lett volna szinkronban a kép és a hang.

Míg a hang egy rohadt jó koncertet közvetített, a kép egy sokszor túlságosan, feleslegesen is művészkedő másfél órát mutatott, de sebaj, mivel így is rengetegen díjazták Florence Welch magasművészetét, és bátran merem azt mondani, hogy ha ez lesz az idei Sziget legrosszabb koncertje, akkor ez lesz minden idők legjobb Szigete. Csak éppen a kevesebb póz több lett volna. De hát ezt biztosan sokan gondolják másképp, én ettől még mindig rajongó maradtam, és nem fogom kivenni a kocsiból a How Big, How Blue, How Beautifult. Sőt. Izomból hallgatom majd, csak a piruettek képét próbálom majd elhessegetni, ha támadni kezdenek vezetés közben.

Fotók: MTI/Marjai János