Érdekessé tenni a közhelyeket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi eredetiség is van a The Scriptben, mert nincs. A tipikus „olyan, mint”-zenekar, kicsit Coldplay, kicsit U2, kicsit OneRepublic, kicsit minden. A szövegeik olyan szerelmesek, lélekmelengetők, lehetsz te is szuperhős, lehetsz te is valaki. Ez kell a népnek. De ezt valahogy el is kell adni, és a The Script úgy adja el ezt a leszopogatott csontot, ahogy senki. Tényleg szívből.

Tegnap többször derült ki, hogy Danny O’Donoghue bandája egy pillanatra sem kamuzik, és ez nagyon zavarba ejtő, hiszen egy The Man Who Can’t Be Moved-közönségénekeltetés közbeni reakció után konkrétan majdnem sírva fakadt a csávó, pedig valószínűleg játszották már egyszer-kétszer, vagy inkább ezerszer, de mégis az látszik Danny arcán, hogy még mindig élvezi. De nem csak élvezi, hanem nagyjából leszar mindenféle Coldplay-skatulyát, és úgy viselkedik, ahogy azt minden magára valamit is adó ír faszi tenné. Iszik, káromkodik, és ezzel valahogy furcsán tökössé teszi a produkciót, ami egyébként minden háziasszony kedvence lehetne.

A The Scriptnek nincsenek tökös dalai, érzelmesek, lassúak, középtempósak, mondjuk ki, kicsit néha unalmasak és sterilek, de aztán látod Dannyt, ahogy lemegy a közönséghez, elveszi a sörüket, aztán kb. egy méteres magasságból locsolja a pofájába, majd fog egy kamerát, berohan közéjük, hogy a kivetítőn már az látszódjon, ahogy énekel a rajongók között. És akkor jössz rá, hogy pont ez az ír virtus hiányzik az ilyesfajta unalomig polírozott rádiós popból.

Mert nem igazán jobb vagy rosszabb a The Script a OneRepublicnál, sem a Coldplaynél, és ez van, akinél bóknak, van, akinél sértésnek számít, de egyben jobb mindkettőnél: annak ellenére, hogy ez is egy kitalált, a végletekig kimunkált termék, ami jól szól, jól néz ki, és sosem okoz csalódást, élőben kicsit kócosabb, kicsit több benne a bazmeg, több benne a sör, és úgy lehet összebújni közben a csajoddal, hogy még te is jól szórakozol a rádiós popot rockként játszó Mark Sheehan gitároson, és a szerencsére nem háttérbe tolt doboson, Glen Poweren.

Lehet szidni a The Scriptet, de az biztos, hogy a Szigeten egy meglepően szép számú, meglepően hálás közönség előtt adtak le egy teljes, soha meg nem jelent Kuschelrock-lemezt, miközben ők is többtízezer sörözővel együtt söröztek, öszintén „bazmegeztnemhiszemel”-eztek, és magasról szartak arra, hogy ki mit mond. Ez már-már rock’n’roll, már ha nem szentségtörés egy ilyen jellegű popbandára ilyesmit mondani. Valószínűleg az, de még megtalálható vagyok a Szigeten vasárnapig, nyugodtan lehet jönni kövezni. De mégis inkább sörözzünk, ha már választani lehet.

Fotók: Sziget Fesztivál