Párizs illata

– Az eső nagyon fontos. Párizsnak ilyenkor van a legédesebb illata – mesélte Audrey Hepburn a Sabrina című filmben partnerének, Humphrey Bogartnak egy olyan fekete-fehér világban, ahol minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Egészen pontosan ötvennyolc év telt el a klasszikus film bemutatója óta, a világ csupa színes neonvillogás, zaj, forgalom, ráadásul a francia fővárosban ismét zuhog, én pedig egy japán turistacsoporttal együtt a Diadalívet esőkabátnak használva várom, hogy végre abbahagyja.

Az illatok három szerkezeti egységből állnak, az első, az alapakkord az, amely az első benyomást gyakorolja ránk. Ezt gyorsan követi a második akkord, amelyet a parfüm szívének is neveznek. Ez már hosszabban kitart, és átfogóbb, teljesebb élményt nyújt. A harmadik akkord jelenti az alapot, ez ad az illatszernek mélységet és távlatokat. A városok ugyanúgy működnek, mint a parfümök. Az első benyomás a legerősebb, de időt kell eltöltenünk egy-egy helyen ahhoz, hogy bizonyos dimenziók kibontakozhassanak. Egy átlagos kirándulás kapcsán természetesen erre nincs lehetőség, de aki szerencsés, annak sikerülhet picit túllépnie a Louvre-Eiffel-Notre Dame szentháromságon, és unásig ismert társaikon. Félreértés ne essék, mi szeretjük a közhelyeket, bevallottan turisták vagyunk, (itt az idő egy comingout-ra: magyar vagyok, turista) és nem teszünk úgy, mintha másfél óra után egy-egy metropolisz szakavatott ismerőivé váltunk volna. Ez ugyanolyan visszás lenne, mintha csak arra utaznánk, hogy skalpvadász módjára annyi helyet próbáljunk végignézni egy adott idő intervallumon belül, amennyit csak lehetséges, anélkül, hogy közben egy cseppet is jól éreznénk magunkat.

Elállt az eső, úgyhogy megindulok a Champs Elysée-n, és rájövök, hogy Balzac mondásában lehet valami. A metróhálózat az egyik legjobb Európában, de a föld alatt menni itt bűn, hacsak nem messze megyünk, vagy sietünk. Párizsban a vicces az, hogy a közhelyek működnek: a hölgyek és urak elegánsak – legalábbis a város ezen részén –, az utcák, sugárutak pedig ontják magukból a poétikát. Ha valami romantikus dolgot szeretnél tenni a pároddal, akkor Párizsba kell jönni, mert a hatás itt garantáltan kétszer olyan erős lesz. A francia főváros kifejezetten drága hely, de az ár-érték arány korrektnek mondható, főleg ha megvizsgáljuk, hogy mennyi mindent tud kínálni. A tíz belső kerület mindegyike önmagában megér egy napot, de soha nem fogunk tudni mindent megnézni. Ha Párizsra gondolok, nem modern dolgokat szeretnék látni – Pompidou központ és Défense negyed kíméljenek – inkább a Latin negyed, a Montparnasse, vagy a Sacré-Cœur és környezetük érdekel. (Mondtuk, hogy nem félünk a kliséktől.) Aki valami nem-ortodox élményre vágyik, annak ajánljuk a Fedezd fel Párizst párizsiakkal! névre hallgató kezdeményezést. Ennek keretében a szervezők azt ígérik, hogy a kedves turisták párizsiak vezetésével olyan bensőséges hangulatú felfedezőútra indulhatnak, amely során egyszerre találkozhatnak Párizs jól ismert és a főcsapástól távol lévő érdekességeivel. Csak támogatni tudunk minden ilyen újító ötletet: ideje elfelejteni és újrafogalmazni azt a fajta városnézést, amely a negyvenes csoportokban, birkanyájként terelgetett turistákról nevezetes.

Egy gigantikus facelift

Párizs, mint város egészen pontosan 1850-ig élt a középkorban, ám III. Napóleonnak és építészének, Haussmann bárónak köszönhetően húsz év alatt gyökeresen átalakult. Haussmann minden idők egyik legnagyobb plasztikai műtétjét hajtotta végre, ugyanis két évtized alatt új gerincet épített Párizs testébe. A korábban Róma Trastevere negyedére hasonlító girbe-gurba utcácskákból álló kerületeket leromboltatta, helyükbe pedig harminc méter széles, azonos arculatú sugárutakat épített fel, (ennek köszönhetően autóval tíz perc alatt be lehet jutni a város szívébe a de Gaulle reptérről) szinte egyforma magasságú utcafronttal és stílussal. A középkori Párizs elsüllyedt, de megszületett a birodalom szíve, La Ville-Lumière: a Fény városa.

Bogart ide vagy oda, ez nem az a város, ahol otthon érzi magát az ember, nincs meg benne az olasz citták közvetlensége, a skandináv városok józansága. Párizs – és a franciák úgy általában – mindenkivel szemben megtartják a két lépés távolságot. (Nem véletlen, hogy partnervárosa sok, de testvérvárosa mindössze egyetlen egy akad: Róma.) Ez a sokat emlegetett dölyfös arrogancia hol igazolást nyer, hol megcáfoltatik, így amikor elhagyom a Fény városát, nem vagyok beljebb, és fogalmam sincs, hogy milyenek is valójában a franciák. Van ismerősöm, aki egy évig tanult itt, és nem akadt egy osztálytársa sem, akivel összehaverkodott volna. Találkoztunk pincérrel, aki épphogy nem hányt le minket, de akadtak kedves pillanatok is. Összességébe véve ne akadjunk fenn egy goromba felszolgálón, vagy egy nem túl segítőkész helybélin: a város gyönyörű, a többi meg nem számít.

Marlon Brando szelleme kísért

Kora este van, az Eiffel-toronnyal szembeni Trocadero sétány lépcsőin álldogálok, ami leginkább egy szabadtéri fesztiválra hasonlít, tele a torony irányába hömpölygő tömeggel, a lépcsőkön ücsörgő fiatalok százaival, tíz centis, műanyag Eiffel-tornyokat árusító bevándorlókkal (egy egész hadsereg van belőlük), fényképezgető turistákkal, és önjelölt pantomimesekkel, „élő-szobrokkal”, táncművészekkel. Egyik extrovertált, csuklópántokkal, térdvédőkkel felszerelt képviselőjük egy gettóblaszterből üvöltő dubstepre próbál brékelni borzalmasan suta mozdulatokkal. Nem is a szerencsétlensége felháborító, inkább az arroganciája, és nem csak engem borít ki, hanem egy pezsgősüveggel közlekedő párt is, akik spiccesen, imbolygó mozdulatokkal beállnak mellé, és Az utolsó tangó Párizsban című klasszikust idézve spontán, kegyetlen és gyilkos paródiát vezetnek elő. Úgy festenek, mint akik egy buliba indultak, csak túl jól sikerült a bemelegítés, de az alkalmi közönség - köztük jómagam - lelkes tapsban tör ki, amiért ilyen stílusosan tették helyre minden idők egyik legönhittebb és legbénább breaktáncosát.

Tangó és káosz Párizsban.

Hollywoodi klisék szerint Párizs a szerelem és a romantika szinonimája, ez a tökéletes hely egy rövid randevúra, mert Párizs az a város, amit csak rövid időre szabad meglátogatni, hogy aztán hosszú időn keresztül kísértsen az ember emlékezetében. Ez a közhely minden giccsessége ellenére annyira vonzó, hogy hajlandók vagyunk félretenni minden cinizmusunkat, és bedőlni neki. Párizs egyedül valószínűleg csak feleakkora buli, mint a párunkkal együtt – egy nővel az oldalunkon mutatkozik meg igazán a város frivol szellemisége. Lehet andalogni a parkokban, bulvárokon, feketét inni Szajna-parti bisztrókban, elvegyülni a párizsiak között, és ha vége az egésznek, akkor érdemes Bogarthoz nyúlni, (ez máskor is tanácsos dolog) és vigasztalásképpen előkapni az örökzöld idézetet: „nekünk mindig megmarad Párizs.”