Hogy mennyire csalódott egy olyan néző, aki az év filmjét várta, de csak egy „rendben lévő” blockbustert kapott a nyári mikulástól? Az attól függ.
Veszélyes hely a jövő Földje. A filmrendezők nem túl optimista, de lelkes csoportja szerint mindig elpusztítja valami kórság, vagy maga az ember, aki azért mindig kínosan ügyel arra, hogy egy elszeparált részen, ami lehet a bolygónkon, vagy akár az űrben, találjon módot a gazdagabbak csoportja által képviselt, ún. magas élet megjelenítésére. Mert ha az újgazdag nem tudja innentől kezdve eltartott kisujjal inni a daiquirit, akkor lesz igazán vége a világnak.
Ahhoz viszont többnyire már sík hülye, hogy ezzel a technológiával az egész Földet megmentse. Mindegy. Hagyjuk most ezt. Nincs másképpen Neill Blomkamp második nagyjátékfilmjében sem, ahol a rendező már megint elpusztítja bolygónkat, ezúttal azonban egy űrbe kilőtt mesterséges Holdra, az Elysiumra száműzi a gazdagabbakat, ahol egy teljesen új társadalom virágzik a mocsoktól, betegségektől és öregedéstől távol.
Max, a Földön renitenskedő egykori autó tolvaj egyszer majd az Elysiumon szeretne élni, ezt megígéri gyerekkori barátnőjének is, csak olyan biztos, ami biztos alapon. Max azonban egy halálos sugárdózis miatt, ha túl akarja élni, kénytelen igénybe venni egy az elzárt világban található szupergyógyító-gép segítségét. Elysiumon az élet azonban nem csak játék és mese, politikai átalakulás szele fúj, talán a Scorpions Wind of Change-e is felhangzik néha. A gyerekkori barátnő is belép a képbe, innentől kezdve pedig százezres fordulaton kezdenek pörögni az események.
A film tulajdonképpen igyekszik a legjobbat tenni magával: annyira gyorsan adagolja az akciót, amennyire csak lehet, hogy ne legyen időnk foglalkozni azzal, amit a képek mögött rejlik. Mert az egy nettó hülyeség. A forgatókönyv tulajdonképpen remekül indít, de a film utolsó harmadára mintha nem lett volna energiájuk egy normális befejezéshez, ezért jött a közhelyszótár, a kliségyűjtemény, és ezt már a néző akkor is észreveszi, ha addig gyönyörtől ittasan bámulta a képeket.
A képeket, amelyek folyamatosan rángatóznak, epilepsziás rohamot kapsz akkor is, ha nem akarsz, de nem baj, mert az akciójelenetekből még így is több látszik a nagy átlagnál, maximum elszédülsz közben. A mocskos világ megjelenítésében Blomkamp a District 9 eszközeivel él, ami örvendetes tény, de sajnos a történet már nem éri el mesterművének színvonalát. Pedig minden adott volt: egy szerethető főhős (Matt Damon), egy vérbeli, mindenre elszánt főgonosz (Sharlto Copley), politikai vonal, egy rahedli, szépen kivitelezett akció, jó alapsztori, de nem áll össze az egész, a film a saját csapdájába esik.
Egy új District 9-t igért, vagy legalább valami hasonlóan agyas vágtát, viszont Blomkamp a jóval több forgatási pénzt úgy tapsolja el, hogy már nem akar elgondolkodtatni, csak szórakoztatni. És az a helyzet, hogy ha ebből a szemszögből nézzük a dolgok állását, akkor az Elysium nem rossz film. Ügyes blockbuster, amit ezerszer láttál már, talán néhányszor a fejedet is csóválod majd közben, de van annyira pörgős és látványos, hogy lekössön száz perc erejéig.
De sajnos ez egy Blomkamp-mű, és bizony, vannak elvárásaink vele szemben. Annyi legalábbis biztos, hogy a végére ne tegyünk fel teljesen triviális kérdéseket a befejezéssel kapcsolatban, amitől még egy Tom & Jerry-epizód is okosabb. Az utolsó percekre már bedobod a gyeplőt, a gyártelep közepére (!) telepített virágzó japán cseresznyefák alatt elkövetett harc már inkább nevetséges, de hagyod, hadd menjen. Aztán elfelejted örökre. Pedig nagyon benne volt egy remek sci-fi ígérete. Ha nem az év egyik legjobb filmjének ígéretével érkezett volna, nem lennénk ennyire szigorúak. Még jó, hogy nem vártuk meg vele az évszázad sci-fi-jei összeállításunkat.