Kétféleképp nézhetjük a FNM fellépését: mi az, ami nem történik meg, illetve mi az, ami megtörténik. Nem biztos, hogy azt kaptuk, amire vártunk, mert amit Mike Pattonék adtak, az nem egy hatalmas saller volt, hanem egy összeölelkezős ordítozás a világ leghíresebb újdonsült sportkommentátorával.

Hatalmas energiák ütköztetésekor valami olyan erő szabadul fel, amit nagyon nehéz irányítani. Mike Patton önmaga akkora energiaforrás, hogy lecserélhetnénk rá a paksi atomerőművet, és kedves közönsége sem arról híres, hogy egy Digging the Grave szintű klasszikus felcsendülése után lazán hátradől a székében, és rágyújt egy szivarra. A hang elüvöltése és a konstans ugrálás olyan természetesen jön, mint Pákó szájából egy ragozási hiba. A zenekar és népe a VOLT-on „ütközött egymással”, felszabadultak azok a bizonyos energiák, egyesek számára felrobbant a Nagyszínpad, mások számára nem, és még az olasz-német meccsről sem maradtunk le. Hogy lehet ez?

Úgy, hogy Patton az egész műsor alatt közvetítette az elődöntőt, olasz drukker lévén fütyköst mutatott a második gól után a németeknek („Italia – due, Germania – zero”  felkiáltással), a Just a Mant pedig egyenesen Mario Balotellinek ajánlotta. Az előbb említett robbanás viszont nem pont úgy következett be, ahogy 2009-ben a Szigeten, éppen ezért a FNM koncertje erősen megosztotta a jónépet. Nem volt cipőfűző-nyelés, effektpad szétverés, nem volt itt semmi látványos őrület. Mégis hiba lenne azzal vádolni a bandát, hogy sótlanul, unalmasan játszott, és szimpla megélhetési zenekarrá változott volna át mágikus módon. Ez nem medzsik.

Tény, hogy Patton általában felszántja a színpadot, és akkor sem nagyon lepődnénk meg, ha mindezt ekével tenné, most azonban elmaradt a nagy truváj, egyszerűen csak hatalmas áhítattal, többször mosolyogva, kifejezetten jófej üzemmódban vezényelte le a műsort ahelyett, hogy egy kalasnyikovval lőtt volna a tömeg közé. De valahogy a mostani színpadkép is azt sugallja, hogy a Faith No More nem az őrület határán mozog: fehér függöny a vörös helyett, a zenekar fehér ruhában, virágok között játszik kvázi best of műsort. A Záray-Vámosi duó büszke lenne rájuk. Egy-két érdekesebb tétel azért becsúszott a setlistbe: ott van mondjuk a Woodpeckers from Mars, ami kezdésnek mondhatni nem rossz, ellenben nagyon jó, a From Out of Nowhere viszont folytatásnak kifejezetten minőségi választás, innentől pedig már meg is vagyunk véve kilóra.

Pattonban az a fura, hogy amikor nem kattan meg teljesen a színpadon, akkor sem tudod levenni a szemed róla. Az arckifejezése, a lélekjelenléte vonzza a szemet, elmehetne mögötte akár egy rózsaszín, macarénázó T-Rex is, azt sem vennénk észre. Sokan csalódtak a mostani FNM buliban, mert hát milyen az már, hogy Patton még egy cipőfűzőt sem nyelt le. Hát mit fogunk így mesélni az unokáinknak? Hogy egy fehér ruhás zenekar lenyomott egy energikus koncertet? Hogy megleptek minket olyan dalokkal, mint a Pristina a második ráadásban, vagy a Why Do You Bother?, amit kb. 20 éve nem játszottak sehol? Hogy Mike Patton közvetítette nekünk a meccset? Hogy olyan dalokra üvölthettünk, mint a Cuckoo for Caca, a Gentle Art of Making Enemies, vagy a Caffeine? Hogy már megint rá kellett jönnünk a FNM életmű minőségi mivoltára? Pontosan. És nem azt, hogy kijött ez az őrült, és most nem volt hajlandó lemenni kutyába. Lement ő, csak másképp. Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy a Faith No More most nem lépte át azt a bizonyos határvonalat, ami elválasztja a teljes őrületet a zsenialitástól. Mike Patton pedig nem egy bazári majom, akitől azt kell várni, hogy mindig mutatványokkal álljon elő. Egy frontember. Énekes. Abból pedig az egyik legjobb.

Nézed a meccset? Fogadsz is? Láttad az oddsokat? Ebből nagy kasza lesz! Fogadj te is a legjobb meccsekre a TippmixPrón! (X)