Amikor láttuk a The Layover előzetesét, arra gondoltunk, végre lesz egy jó kis vígjáték két eszméletlenül gyönyörű nővel. Tévedtünk. A The Layover egy katasztrófa, és még a nagy mellek sem mentik meg.
Azért is fura ez, mert a filmet William H. Macy rendezte, akiről azt hittük, ennél azért nagyobb játékos. Persze más nagyon jó színésznek lenni, aki szerencséjére nagyon jó szerepeket kap, mint filmet rendezni, ahol már szinte csak magára van utalva az ember. Macynek nem ez az első rendezése, 2014-ben már hozott össze nagyjátékfilmet Sodródva (Rudderles) címmel, ami teljesen okés volt, sőt a Shameless egyik epizódja is az ő nevéhez fűződik. Magyarul van tapasztalata a rendezésben.
Ezért sem érteni, hogy mi a jó úristent művelt a The Layoverrel, aminek kvázi minden pillanata kínos. Nem csak úgy szimplán rossz, hanem konkrétan tényleg zavarba ejtően rossz. Alexandra Daddario és Kate Upton két olyan nagymellű lányt játszik benne, akik nagy melleikkel meg akarnak szerezni egy srácot, akivel együtt utaztak egy repülőúton. Aztán ahogy kell, jól összevesznek, és átesnek egy rakás kellemetlen szituáción. Jól megszívatják egymást, de főleg a nézőt. Aztán mindenki hazamegy, és megpróbál a szép időkre gondolni.
Eleve ott kezdődnek a problémák, hogy a sztori szerint a nagyon visszafogott tanárnénit játszó Daddario úgy gondolja magáról, hogy a legkevésbé sem szexi, annyira nem, hogy Mickey Rourke-hoz hasonlítgatja magát, miközben még tanárnéni ruhában is olyan szexi, hogy legszívesebben visszaülnél az iskolapadba csak a látvány kedvéért. Aztán amikor rá kell nyomulni a srácra, már pontosan tisztában van a kinézetével, tudja használni is a testét, ráadásul annyira ügyes, hogy képes egy átlagos ruhából brutálisan szexi fürdőruhát (!) vágni egyetlen ollóval. Kate Upton meg nagyjából mindenkivel kúr, aki egyetlen fokkal is szebb az ördögnél. Ennyi.
Upton egyébként egészen csapnivaló színésznő, az ember szinte sajnálja Alexandra Daddariót, aki ennél sokkal többet érdemelne, próbálja is menteni a helyzetet, de a „beleléptem a fossal teli vécébe” és a „zavartan és a rosszullét közepén össze-vissza beszélek”, valamint a „rondának találom magam, de bármikor közszemlére teszem a tökéletes testem” aranyhármasban nem lehet semmi olyat alkotni, ami miatt az embert elkezdik a jobb komikák között jegyezni.
A lányok ráadásul tényleg mellek csupán, karakterük alig van, Upton a rámenős ribi, Daddario meg a félénk lány, ezek a karakterek viszont szinte másodpercenként kerülnek kukába egy rossz helyzetkomikumért, mintha tényleg csak az számítana, hogy van két csaj, akik eszeveszettül jól néznek ki, ezért majd úgyis mindenki fejvesztve rohan a mozikba, vagy streameli otthon a filmet. De az jár jól, aki inkább megnéz egy-egy jobb fotósorozatot erről a két lányról, a The Layovert meg kihagyja.
Kimondani is szörnyű, de William H. Macy csinált egy vígjátékot, amiben mintha kötelezővé tette volna, hogy minden csajos szívatós vígjátéki elemet és fordulatot el kell lőni, akkor is, ha az teljesen életidegen, ha a józan ész totálisan mást mond, ezért bátran lehet számítani egy totálisan rosszul felépített végkifejletre, felesleges romantikázásra, és néhány csöcsre, de másra semmiképpen sem. Alexandra Daddario viszont megérdemelne egy normális vígjátékot. Olyat, ami nem a melleire épül. Vagy ha mégis, akkor legalább ne kelljen magát fossal leöntenie. Nem képletesen. Szó szerint.