Kritika: Nyúl Péter

Klasszikus meséket élőszereplős változatban mozikba küldeni elég hálátlan feladat. A Nyúl Péter viszont szerencsére nem azok közül való, amiket szeretnél kitörölni az emlékezetedből.

A Hupikék Törpikék, a Garfield, a Scooby Doo és hasonszőrű barátaik élőszereplős mozifilmjei konkrét idegrángásokat okoztak nekünk finoman szólva is kétes minőségük miatt, ha bármelyiküket elkezdték volna vallatásokhoz használni, nem lepődtünk volna meg túlságosan. A Paddington volt az egyetlen olyan mese, ami képes volt az okos, igényes felnőttekhez és a gyerekekhez is szólni, és most itt van Nyúl Péter, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy fürge nyuszilábain megpróbálja átugorni az igen magasra helyezett lécet.

Majdnem sikerül is neki, egyszerűen csak tényleg mindent akart. Szerette volna kiszolgálni az egészen piciket és a mindenféle igényekkel rendelkező felnőtteket is, de végül mégis inkább a picik felé billen el a mérleg nyelve, ráadásul nem is annyira finoman. Nyúl Péter ugyanis egyszerre szerethető és idegesítő ebben a változatban, de azért annyira mégsem húzza fel az ember agyát, hogy ne egy mosollyal az arcán távozzon a moziból.

Mert hát mi is történik itt? Péter és a többiek megharcolnak a gaz szomszéddal, aki nem engedi be őket a kertbe egy kis kajáért. De a szomszédban ott van az aranyos lány (Rose Byrne), aki imádja a nyuszikat, és a nyulak egyenjogúságáért küzd. Amikor a szomszéd (Sam Neill) egy harc közben szívrohamot kap, megérkezik a fiatal örökös (Domhnall Gleeson), aki szintén nem annyira jó fej, de legalább beleszeret a szomszéd lányba, és onnantól meg szegény Péter szeretet nélkül marad. A harc pedig még kiélezettebb lesz, hiszen a saláta és a szeretet egyformán fontos dolgok.

Namármost. Van itt harc, nagypofájú, enyhén beképzelt nyuszi, bunkó szomszéd, kissé idegesítő művészlány, és igen, ha ezek után valaki úgy érezné, hogy nehéz bárkiért is szurkolni, az nem téved nagyot. A nyuszik rettentően cukik, de tulajdonképpen eléggé pofátlanok, a szomszéd kőbunkó, még akkor is, ha tudod, hogy a végére a papírforma szerint jófejjé kell válnia, a szomszéd lány pedig aranyos, de néha mintha teljesen elmenne az esze. Nem marad tehát senki, akinek a felnőtt maradéktalanul szorítani tudna, de a gyerekek nyilván a nyulak pártjára állnak már egy pillanat alatt.

Ez pedig valahol elég nagy baj, mert egy ilyen történetben azonnal kellene tudni, hogy melyik csapat mellé állunk, de sajnos legtöbben a kertben növekedő répákkal és egyéb zöldségekkel tudnak majd azonosulni, hiszen mindig ők húzzák a rövidebbet. Az sem annyira szerencsés, hogy a film a saját poénjait hasznosítja újra időről időre, így az is simán előfordulhat, hogy sokadjára kellene röhögni azon, hogy néhány éneklő madarat elgázol egy csapat állat, illetve hogy egy szerencsétlen szereplő negyedszerre fog meg egy ajtókilincset, amibe áramot vezettek.

Szerencsére azért van szíve a filmnek, és ad bőven elég jó geget a felnőtteknek és a gyerekeknek egyaránt, úgyhogy bármennyire is sablonos, bármennyire nincs kémia a főszereplők között és ráadásul néha elég idegesítő is az egész, mégis a jobb élőszereplős próbálkozások közé ugrált be a Nyúl Péter kis kék kabátjában, mert néha ügyesen röhög a felnőttek képébe úgy, hogy mi meg visszaröhögünk az övébe. Nem ártott volna talán egy kicsit több kreativitás a gegek terén, és az sem, ha nem akartak volna minden második percbe valamilyen popslágert belezsúfolni. Azt viszont a számlájára kell írni, hogy ügyesen hozza be a képbe a régi könyvek illusztrációit, és hogy még akkor is nehéz haragudni rá, amikor egyébként lenne miért. Mivel szépen csörög a kassza, lehet számítani legalább egy folytatásra.

6
  • Van szíve, de nehéz benne bárkivel is igazán azonosulni
  • Minden igazán jó poénra jut egy rossz is
  • A főszereplők között egyáltalán nincs kémia

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon