Kritika: Solo: Egy Star Wars-történet

A Han Solo-film, amiben Han Solo a legérdektelenebb, de ha tudod, mire számíthatsz, akkor még egész jól is lehet szórakozni rajta. Már ha nem vársz túl sokat tőle.

Elérkeztünk abba a korba, amikor a Disney büntetlenül pörgeti túl a Star Wars-franchise-t. Anno még abban sem voltunk biztosak, hogy volt-e értelme George Lucasnak előzménytrilógiát forgatnia a mai napig fantasztikus eredeti epizódokhoz, „csak” három részt, most viszont ott tartunk, hogy ha akarod, ha nem, futószalagon jönnek a SW-mozik, trilógiák, eredettörténetek, különálló filmek, bármi, csak hadd szóljon. Egyetlen baj van az egésszel: hogy már most, 2018 elején kezd sok lenni a Star Warsból, de a különálló filmek és új trilógiák jönni fognak, hiszen most már jöhetnek, ezen a vonaton nincsen többé Lucas-fék. A Star Wars ezzel a mozibiznisz új Mekije lett. Ez pedig nem annyira jó hír.

Pedig a örülhetnénk is, mivel annyira nem lenne nagy baj, ha tényleg jó SW-filmek érkeznének egymás után, de valljuk be őszintén, olyan már sosem lesz, mint régen, még akkor sem, ha esetleg semmi bajod sem volt az újonnan vásznakra került történetekkel, amelyek közül valamilyen furcsa módon a Zsivány Egyes volt az egyetlen, amire mindenki elégedetten rábólintott. Pont a Rogue One, az első különálló Star Wars-film tartotta mindenkiben a lelket, hogy talán az egyetlen részben elmesélt sztorik fognak majd a leginkább működni, erre itt a Solo, amiben tényleg minden ott van, aminek papíron ott kell lennie, és szórakoztató is, de nem biztos, hogy egy olyan blockbustert vártál, ami látványos és pörgős, de nincs benne igazán szív és lélek.

Pedig ha van karakter a SW-univerzumban, akkor pont Han Solo az, akiben hatalmas szív dobog, és akire egyszerűen nem tudnál úgy gondolni, hogy bármikor is hidegen hagyhat. És most megtörténik. Oké, ez egy Solo-prequel, amiben érthető módon Harrison Ford nem vehet részt (mondjuk nem is venne), de gondoltuk, azért ez valamennyire ugyanaz a Han Solo, akinek laza humora és ébredező tökössége egy közepesen erős történetet is elvisz majd a hátán. Az a legviccesebb, hogy a Solo-film legszürkébb karaktere maga Solo, és ez semmilyen univerzumban nem lehet rendben, de mégsem lehet haragudni erre a filmre, mert olyan, mint egy korrekt blockbuster, csak az a kérdés, hogy mennyire okés, ha egy Star Wars-filmről ez minden, ami elmondható.

A Solot ugyebár a Lord-Miller rendezőpáros leváltása után Ron Howard fejezte be, aki manapság már rendezőzseni helyett nagyon korrekt iparosként dolgozik. Korrekt iparosként kihozta ebből a forgatókönyvből, amit lehetett, egy több mint két órán keresztül vágtázó űrheist-movie-t közepesen érdekes karakterekkel és cselekménnyel, amiben tényleg minden megtörténik, amire egy Solo-filmtől várnál. Han találkozik Chewbaccával, Landóval, először ül be a Falconba, és nem is ezekkel a jelenetekkel van a gond.

A gond az ezeket kitöltő hézagokkal van. Adott egy főgonoszunk, aki nagyjából a film 5%-ban szerepel, akkor is alig tudunk meg róla valamit, olyan súlytalan és érdektelen a karakter, hogy azzal egyetlen színészgalaxis sem tudna mit kezdeni. Paul Bettany megteszi, amit lehet, de maradjunk annyiban, hogy Dryden Vos nem vonul majd be az emlékezetes Star Wars-genyák közé, jó, ha júniusban emlékezni fogunk arra, hogy létezett egyáltalán.

A többiek sem jártak jobban, igazán mély karakterek nincsenek a filmben, de azért mindenki szerethető. Emilia Clarke gyönyörű és imádni való, Woody Harrelson remekül alakítja Woody Harrelsont, Alden Ehrenreich meg sem próbál olyan lenni, mint Harrison Ford, ami nem is baj, de azért nem ártott volna valamennyire szívdöglesztővé és lazává válnia, mert hát attól Han Solo a Han Solo, bármennyire tejfeles szájú is jelenleg.

És akkor el is érkeztünk a fő látványossághoz: Lando Calrissianhez. Donald Glover egy félisten vagy egész is talán. Amikor megérkezik, a film is elkezd lélegezni, pláne, amikor belép a képbe Lando női robotja, L3-37, aki kicsit túltolja az egyenjogúság-témakör említését, de végig annyira laza, hogy szinte csak mocskos funkot hallasz képzeletben a mondandója mögé. Az ő duójuk valóban többet érdemelne, és a belengetett Lando spin-off nem is hangzik ezek után olyan nagy hülyeségnek.

A Solo: Egy Star Wars-történet olyan epizód lett, ami akkor működik igazán, amikor nem a címszereplője van a vásznon. Akkor, amikor az akciójeleneteivel van elfoglalva, nem azzal, hogy izzadtságszagú párbeszédeket folytasson. Nem szerethetetlen, mert jól néz ki, és néhol nagyon elkapja az embert, de egyáltalán nem emlékezetes. Olyan, mint egy elég jó nyári blockbuster, amit megnéz az ember, aztán pár év múlva, amikor megy a tévében, megnézi újra, ha nincs jobb dolga. Ez viszont egy Star Wars-filmtől, pláne egy Han Solo-eredettörténettől azért kicsit kevés. De ha az embernek valami csoda folytán nincsenek nagy igényei (de vannak), akkor egy kedves kis 135 perces, látványos semmiségként végigsuhan, aztán nem marad más, csak egy közepesen kellemes emlék és a popcorn íze a szánkban.

7
  • Igazi blockbuster-tempót diktál, pörög, és látványos
  • Maga Han Solo a legérdektelenebb karakter, de a többiek sem jártak jobban
  • Néha nagyon elkapja az embert a hangulata, de azért ez így kevés

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon