Belezős akcióvígjáték lett a Predatorból, de ez nem is feltétlenül baj

Aki az új Predatortól egy igazi visszakanyarodásra várt az első részhez, az óriásit fog csalódni. Aki elenged mindent, és nem akar világmegváltást, ráadásul nem bánja, ha a Ragadozón elég sokat lehet röhögni, azt isten hozta Shane Black világában.

Talán azért is problémás Shane Black Predatora, mert mindenki mást várt tőle, mint ami végül lett, teljesen jogosan. Maga a rendező is azt mondta, hogy visszakanyarodik az első rész hangulatához, de ennél nagyobbat nem is kamuzhatott volna. Aki arra fogadott nagy összegekben, hogy olyan lesz, mintha Shane Black rendezett volna egy szokásos nagypofájú akcióvígjátékot, ami ezúttal a Predator nevezetű táncos-komikus-belezős antihős közreműködésével zajlik le, az máris felveheti a nyereményét. Merthogy a Predator – A ragadozó bizony egy akcióvígjáték. Ezt lesz nehéz megemészteni.

Mihez is ért a legjobban Shane Black? Olyan ő, mint egy kis darabka ’80-as évek, ami valamilyen furcsa módon megmaradt a jelenkorban. Igazi old school akcióvígjátékokban jó, ami tele van tényleg vicces beszólásokkal, egymást finoman vagy nem annyira finoman szívató karakterekkel, és persze akcióval. Elviekben annyira illik ő a Predator-franchise-ba, mint a Ragadozóra a tüllszoknya, mégis itt van, és csinált egy olyan filmet, amit többen fognak gyűlölni, mint szeretni, de aki bírja Shane Black stílusát, és nem várt egy legfeljebb korrekt blockbusternél többet a legújabb Predator-mozitól, annak lesz egy jó estéje.

Persze csak akkor, ha tényleg, de tényleg nem vár sokat. Mert hát van itt minden, az is, ami nagyon nem kellene. Kisgyerek (Jacob Tremblay, szerencsére nem az idegesítő fajta), egy rakás nagyon őrült, de szerethető katona, egy kissé súlytalan, de 100%-ig tökös főhős (Boyd Holbrook), egy jócsaj professzornő (Olivia Munn), és kegyetlen vadászok mindenféle méretben és most már kutyaalakban is.

A sztori szerint egy menekülő űrhajó a rajta utazó ragadozóval lezuhan a földön, egy éppen arra tartózkodó katona rossz helyen van rossz időben, de gondolja, ha már rendesen szar napja van, akkor elvisz magával néhány emléket, mert ezt senki sem fogja elhinni neki. Ennél nagyobb hülyeséget el sem követhetne, mert az eltulajdonított tárgyakat visszakéri annak tulajdonosa, ráadásul valamiért mindenki nagyon szeretné tudni, merre is van az a bizonyos lezuhant űrhajó. Még jó, hogy van egy pár teljesen kedvesen zakkant katona, aki összeverődik egy tudósnővel, hogy megállítsa a rémségeket.

A 2018-as Predator egyáltalán nem veszi magát komolyan. Ha valamiért, hát ezért nagyon lehet utálni és szeretni is. Jönnek a szokásos Shane Black-dumák, jól elhelyezett egysorosok, néha annyira idióták, hogy az ember nem is érti, hogyan juthat bárkinek eszébe olyasmi, mint amit kimondat a szereplőivel ez a jóember. Még maga a ragadozó is elkövet egy vicces jelenetet, ami aztán már tényleg kegyeletsértés, ráadásul a franc se tudja, minek kellettek a predátorkutyák, mert szinte semmit sem adnak hozzá a filmhez, ráadásul még rettentően bénán is lettek megrajzolva, de vannak, nincs mit tenni.

A cselekménynek maximum annyi köze van az első részhez, hogy itt is egy csapat katona feszül neki a lénynek, de sem hangulatában, sem helyszínében, sem nagyjából semmi másban sem hasonlít az 1987-es klasszikusra, ami egyébként a legkevésbé sem baj. Antal Nimród legutóbb sikeresen idézte meg az első film hangulatát, ide valami más kellett, akár valami egészen őrült ötlet, ami elviszi a franchise-t valami új irányba. Hogy ez volt-e a jó döntés, az jó kérdés, valószínűleg nem, még akkor sem, ha egyébként a Predator – A ragadozó elképesztően szórakoztató mozi tud lenni az összes hülyeségével együtt is.

A rajongók ennél sokkal többet várnak. Azt a fajta tökösséget akarják, amit anno Schwarzeneggerék szállítottak, és azt bizony ez a film nem tudja hozni. Azt viszont hülyeség lenne kijelenteni, hogy nem is akarja, csak nem olyan módon, nem olyan mértékben. Ha az ember úgy ül be rá, hogy csak szórakozni akar, és tipikus Shane Black-dumákat hallgatni, miközben úgy fröcsög a vér, és úgy buggyannak elő a belek, mintha nem lenne holnap, akkor pont azt kapja, amit szeretne. Ha valami többre, valami franchise-megváltóra, valami elképesztően tökösre, hibátlanra, klasszikus Predatorra, akkor csalódni fog.

Nem hozza azt a feszültséget, ráadásul még vicces is, úgyhogy menjen a fenébe Shane Black, másrészről viszont megveregetnénk a vállát, mert ezzel a pofátlan húzással elérte, hogy jól szórakozzunk és sokszor röhögjünk ezen az egyébként kegyetlen világon. Csak sajnos ez kevés lesz ahhoz, hogy a franchise újra életre keljen, pedig belengetik a folytatás lehetőségét is, ráadásul egy teljesen őrült fajtát. Mi néznénk, de ezzel sokan nem lesznek így.

7
  • Egyáltalán nem az első részhez áll közel
  • Vicces, akciódús, nagyon véres és szórakoztató
  • Bátran ki lehetett volna hagyni pár mozzanatot a forgatókönyvből

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon