Hősünk nem egy egyszerű eset. 16 évesen végzett első áldozatával, majd nem sokkal később alá is írta munkavállalói szerződését a maffiánál, hogy aztán ő legyen a New York-i alvilág legütősebb bérgyilkosa. A srác vakmerő, kegyetlen, azonban elsősorban rossz embereket szokása feltrancsírozni, így – mint a legtöbb antihős – nem teljesen embertelen figura. Hogy érdekesebb legyen, gyermekkorától kezdve látomásai vannak, és úgy érzi, mintha valami mindig leselkedne rá a sötétből. A bajok a 21. szülinapján kezdődnek, ugyanis eddigre olyan hírnévre sikerül szert tennie, hogy a család feje, Paulie Franchetti úgy dönt, hogy megszakítja a trónkövetelő fényes pályafutását. A merénylet azonban csúfos kudarcba fullad, kiderül ugyanis, hogy emberünk egy ősi, misztikus erő, a Sötétség kiválasztottja, mely a nagykorúsággal őrjöngve tör elő belőle, hogy a legváltozatosabb módon aprítson fel mindenkit, aki az útjában áll. Bár az első rész végére sikerül Paulie-t nyugdíjba küldve a klán élére állnia, a diadal több sebből vérzik: egyfelől Jenny, a főhős szívszerelme a kollaterális károk statisztikáját kénytelen erősíteni, másfelől a Sötétség egyre éhesebb, egyre erősebb, és nagyon úgy tűnik, hogy nem egészen tisztázott, ki irányít kit.

A Darkness első része, a jelen generáció első nagy címei közé tartozott, mely a Marc Silvestri által megálmodott képregényhős megszületését és szenvedéstörténetét mesélte el PC-n és X360-on, illetve a játék egy sokak szerint botrányos PS3 portot is megélt. A második résszel immár sorozattá avanzsált cím abban a pikáns helyzetben van, hogy jelen lehetett a kurrens konzolos generáció születésénél és most annak öregkoránál is. Az előd egy minden elemében kommersz, ám hihetetlenül hangulatos játék volt, mely az átütő sikertől csak egy hajszálnyival maradt el, ám nagyon gyorsan kultstátuszt vívott ki magának az egyediségre éhes gamerek körében.

Mivel a fejlődés első blikkre a grafikai megjelenítés minőségében érhető tetten, ezért mi is ezzel kezdjük. Az első rész ugyebár a többé-kevésbé realisztikus látvány mellett tette le a voksát, így könnyű dolgunk lett volna, ha a Sötétség második eljövetele is valósághű textúrákba öltöztetve érkezik, de végül nem ez történt. A The Darkness II képregényes, bizonyos tekintetben az egykoron nagyon népszerű cel-shaded technikával rokonítható látvánnyal pusztít. Nem is akarjuk titkolni, mennyire tetszett nekünk ez a megoldás. Az objektumok valós idejű árnyékolását helyenként ceruzavonalas satírral helyettesítő megvalósítás hihetetlenül stílusos. Az összehasonítás éppen ezért a legújabb fps-ekkel is totál felesleges, hiszen a játék látványvilágát tekintve ezeken belül is külön halmazba tartozik. A stílusos külső persze mit sem ér tartalmas kampány és élvezetes játékmenet nélkül. Ha egyetlen gesztusban kellene összefoglalnunk ezen komponensek jellemzőit, az egy ördögien gonosz vigyorral ellőtt kacsintás lenne. A játék ugyanis ördögi.

A készítők érezhették, hogy a tavalyi év akció-orgazmusa, a Modern Warfare 3 után kizárólag a többet és nagyobbat elvre támaszkodva már nincs hová emelni a tétet. Manhattan szétszaggatása, az Eiffel-torony elfektetése és egy komplett londoni városrész felszántása akkora ütést mért a játékosok idegközpontjára, hogy nagy százalékuk jó darabig érzéketlenné vált a robbanásokra. Tesztalanyunk tehát nem non-stop epikussággal büntet, hanem egy olyan harcrendszerrel, melyre fps-ben csak ritkán van példa. A különböző lőfegyverek mellett az első részhez hasonlóan ezúttal is használhatod a Jackie-ben élő sötétség manifesztációit, a vállaid felett trónoló démonfejeket. A The Darkness II az említett eszközök okos balanszírozásával, a hangrendszeredet darabokra tépő effektekkel, a példaértékű animációkkal és a már méltatott látvánnyal belépett azon játékok elit klubjába, melyek tiszta szívvel ajánlhatóak a gamer énjüket az utóbbi időben nem találó Playereknek.

A harcok a fentebb kiemelt érdemeknek hála ugyanis elképesztően dinamikusak és addiktívak. Fél óra után azon fogod kapni magad, hogy gúvadó szemekkel és fülig szaladt vigyorral a képeden bámulod, amint szimpatikus főhősünk két kézzel szórja az ólmot az ellenre, démonkarjaival sorra szecskázza föl a szerencsétlenül járt maffiózókat, mindeközben pedig a Sötétség őrjöngve üvölti túl fejedben a csatazajt (A kedvencünk: „Tépd ki a szívüket!”). Bizony, a The Darkness II nem éppen gyerekjáték. A képregényes látványvilág ellenére sem mernénk egy kiskorú kezébe adni a lemezt. Nem csak azért, mert a Sötétség nagyon csúnya dolgokat képes művelni szegény ellenfelekkel (Nem túl sportszerű például hosszában kettétépni valakit.), hanem azért is, mert a sztori helyenként meglepően mély fordulatokat vesz, illetve a játéktól nem áll távol a könnyed erotika sem. Az egyik jelenetben például el kell látogatnunk egy kuplerájba is, ahol – külön köszönet a készítőknek – lehetőséged nyílhat bevizsgálni a játéktörténelem legszexisebb poligonhalmazát.

Hogy ne csak fényezzük a játékot, hanem – szimpatikus képzavarral élve – kicsit benézzünk a sötétbe, meg kell jegyeznünk, hogy ez a program is a maximum két délutános tripek seregét erősíti. Ahogy a már említett Modern Warfare 3-nak is felrótták rövidségét, úgy az ejnye-bejnye a The Darkness II-nek is jár azzal a megkötéssel, hogy a nehézségi szint kicsit bátrabb kiválasztásával a játékidő is drasztikusan növelhető. Persze aki szereti a multimókát, vagy esetleg felcsillan a szeme, ha gyűjtögetésről esik szó, az is örülhet néhány plusz órának, hiszen a játékban kegytárgyak összegyűjtésével, illetve az ötletes kooperatív kampány végigjátszásával is el lehet bíbelődni. A fősodor, vagyis az egyjátékos kampány viszont a mai divatnak megfelelően rövid és intenzív, és ahogy már említettük, tele van kellemesen komor fordulatokkal, és amolyan WTF pillanatokkal. Mivel a PS3 verziót volt szerencsénk kipörgetni, ezért afelől is megnyugtathatjuk a felhőtlen hentelés hithű rajongóit, hogy az elődben tapasztalt brutális akadások és bugok ezúttal a háttérbe vonultak, és csak elvétve találkozhatunk technikai malőrökkel, melyek egyes objektumok beragadásában és a mozgalmasabb tömegjeleneteknél megtorpanó képfrissítésben érhetőek tetten.

Mondanunk sem kell, hogy a játék igencsak elnyerte tetszésünket. A látvány első osztályú, az RPG-kből ismerős – bár annál jóval egyszerűbb – karakterfejlesztés és a tökéletes harcrendszer a nehezebb fokozaton kellő kihívást biztosító nehézséggel karöltve egy nagyon gonosz, ám végtelenül stílusos és élvezetes játékélménnyel gazdagítja az egyébként is izmosnak ígérkező 2012-es esztendő elejét.