A szupersportautók közül elsőként mindenkinek a Ferrari, a Bugatti, a Lamborghini, a McLaren, a Koenigsegg vagy a Pagani jut eszébe, pedig számtalan gyártó próbálkozott betörni a sportkocsik elitjébe. Mutatunk öt furcsa, de izgalmas példányt, aminek a neve mára szinte feledésbe merült.

Nem egyszerű betörni a szupersportautók közé, nem mindig elég egy áramvonalas karosszéria és egy izmos motor hozzá. A patinás márkák mellé sokan próbálnak felzárkózni, és az ismeretlen gyártóknak ritkán jött ki a lépés: ha csak egy pár példányt tudnak legyártani méregdrágán, az általában csődhöz vezet. A nevüket mára talán el is felejtették, mégis érdemes visszaemlékezni egy pár érdekes konstrukcióra.

Cizeta-Moroder V16T

Nem először olvashatsz a Playeren erről az olasz csodáról, ami első pillantásra egy szteroidokon élő Lamborghininek néz ki. Nem véletlenül, hiszen a Miura és a Countach legendás formáját alkotó Marcello Gandini vetette papírra a formát a leendő Diablo számára, de

a Lamborghini akkori tulajdonosa, a Chrysler túlságosan merésznek ítélte.

Gandini terveiben meglátta a fantáziát a Lamborghini korábbi mérnöke, Claudio Zampolli, akinek már csak egy befektetőre volt szüksége, és meg is találta az öklelő bikás márka iránt rajongó zenei producer Giorgio Moroder személyében. A Cizeta márkanév pedig nem más, mint Claudio Zampolli monogramja olasz kiejtéssel.

Zampolli még a Lamborghininél is különlegesebb autót szeretett volna, ezért

két V8-asból terveztek egy 16 hengeres motort, amit keresztben építettek a Cizeta hátuljába,

emiatt volt ennyire lehetetlenül széles. Az 550 lóerős teljesítményt ráadásul manuális váltóval lehetett beosztani, amivel 4,5 másodpercen belül gyorsult százra, és 325 km/órás sebességet ért el.

A dupla bukólámpás prototípust 1988-ban mutatták be, és három év alatt fejlesztették gyártásra kész állapotba, de addigra elúszott a költségvetés, ezért Moroder jobbnak látta kiszállni a projektből. A V16T-ből csupán egy tucatnyit gyártottak, a fennmaradt példányok mára értékes ritkaságok, de sikernek azért nem neveznénk az olasz szupergépet.

Mega Monte Carlo

Az Aixam neve ismerős lehet azokról a mopedautókról, amiket a francia utakon jogsi nélkül is lehet vezetni, ezért fiatalok és idősek is ezt választják a robogók helyett. A gyártó nagy vágya volt, hogy az apró városi buborékautókon kívül másért is elismerjék, ezért Mega néven új márkát alapítottak a saját szupersportkocsijuk számára.

A Mega nevéről még a Track juthat eszedbe, ez a fantasztikusan extrém szuperautó

a megemelt futóművével, amit úgy terveztek meg, hogy minden terepen megállja a helyét. De messze nem a Track volt a Mega egyetlen sportkocsija, hiszen átvették a Monte Carlo Automobiles nyolcvanas évek vége óta fejlesztett projektjét is.

A monacói autóklub századik évfordulójára Centenaire névre keresztelt szuperautót a Lamborghini V12-esével szerelték, és bár Rainier herceg is áldását adta rá, csak egy féltucatot sikerült legyártani belőle. Az Aixam tulajdonosa felvásárolta a projektet, és megbízta a Sera dizájnstúdiót, hogy alkossanak egy új, még dögösebb formát.

A Mega Monte Carlót a ’96-os genfi autószalonon mutatták be, és nem csak a külseje volt újdonság. Az olasz motorját a Mercedestől származó 6 literes V12-esre cserélték, ami hatfokozatú manuális váltón keresztül hajtotta a hátsó kerekeket. A 495 lóerős Monte Carlo ezzel

4,4 másodperc alatt gyorsult százra, a végsebessége elérte a 300 km/órát.

Sejthető volt, hogy a mopedautókból az Aixam nem sokáig tudja finanszírozni a szupersportkocsi-terveket, 1999-ben a Track és a Monte Carlo gyártását is leállították. Az utóbbiból sosem derült ki, hogy hány példány készült, a francia források két vagy három autót említenek, amivel igazi unikornis lett a mikroautó-gyártó nagy álma.

Venturi 400 GT

A monacói Venturit 1984-ben alapították, a formás középmotoros sportautójukat az Aston Martin, a Ferrari és a Porsche riválisának szánták. A kilencvenes évek elején a Formula–1-be is belekóstoltak a Larousse csapatának megvásárlásával, de ennél jobb ötletük is volt, egy márkakupa a gentleman driverek számára, amihez saját autót fejlesztettek.

A 400 Trophy építéséhez a Venturi 260 karosszériáját alaposan kiszélesítették, amivel a kelleténél jobban hasonlított a Ferrari F40-re. A Peugeot, Renault és Volvo által fejlesztett, hétköznapi típusokból ismert 3 literes V6-os motorból pedig két turbóval 408 lóerőt hoztak ki, amivel

a kilencvenes évek elején a legizmosabb francia sportautónak számított.

A hátsó lámpák ugyan az E21-es 3-as BMW-ből származtak, ami nem ritka gyakorlat a kisszériás sportautógyártók között, de a Venturi csúcstechnikát is felvonultatott, hiszen az elsők között használt karbontárcsás fékeket. A 400 Trophy példásan gyors lett,

4,7 másodperc alatt gyorsult százra, és 291 km/órás sebességet ért el.

A márkakupás versenyautóból 73 példányt építettek, ebből tízet a vevők kívánságára közúti használatra alkalmassá alakítottak, innen jött az ötlet a 400 Trophy utcai változatára. A 400 GT 1994-ben jelent meg, de a Venturi pénzügyi gondjai miatt már csak tizenötöt tudtak gyártani belőle, ezzel felkerülhet a méltatlanul elfeledett szupersportautók közé.

Lister Storm

Az ötvenes években alapított angol Lister előbb a motorsportban, majd Jaguarok átépítésével szerzett nevet magának. Saját szupersportautójuk motorja is a versenypályákról származik, abból a Jaguar XJR-9-ből, amivel 1988-ban megnyerték a 24 órás Le Mans-i futamot, véget vetve a Porschék évek óta tartó egyeduralmának.

A 7 literes V12-es erőforrás 554 lóerőre volt képes, amivel a Storm már 4,1 másodperc alatt elérte a százas tempót, a végsebessége 335 km/óra volt. Más szuperautókkal ellentétben a gigantikus motorját nem az ülések mögé, hanem az orrába építették be, ezért

a 2+2 üléses Lister Storm a kor leggyorsabb négyüléses sportautójának számított.

A Lister ’93-ban bemutatott szupersportautója nem győzte meg a vevőket, csak négyet sikerült eladni a Storm gyártásának egy éve alatt. A márka ennél ismertebbé vált a versenypályákon, ahol még az ezredforduló után is évekig futott a típus, több futamgyőzelmet és bajnoki címet szereztek vele, mielőtt feledésbe merült volna a neve.

Ascari KZ1

A kilencvenes években alapították az Ascari márkát, amit a Formula–1 első kettős világbajnokáról neveztek el. A Lee Noble által tervezett Ecosse után a nagyobb dobásnak a 2005-ben bemutatott KZ1-et szánták, aminek szénszálas anyagból készült karosszériája alá a korabeli BMW M5-ből ismerős 5 literes V8-as szívómotort szerelték, hatfokozatú manuális váltóval.

A teljesítményét 507 lóerőre növelték, a tömegét 1300 kilogramm alá szorították, ezért az Ascari 3,7 másodperc alatt gyorsult százra, és 320 km/óra volt a végsebessége. 2006-ban hiába jött ki a 625 lóerős változat, az eladások nem mentek jól, a fejlesztés azonban rengeteg pénzt emésztett fel, ami csődbe vitte a gyártót. Az angliai központját jelenleg a Haas F1-es csapata foglalja el.

Ez is érdekelhet:

A nyolcvanas-kilencvenes évek minden őrültsége benne van ebben a szuperautóban – Cizeta-Moroder-sztori

Az első prototípustól a lehetséges feltámadásig meséljük a 16 hengeres olasz szupersportautó történetét.

5 Lamborghini prototípus, aminek valóra kellett volna válnia

Nem is biztos, hogy ismered mindet, pedig legendává válhattak volna.

A régi recept szerint épült ez az angol sportkocsi

Nem elektromos, még csak nem is hibrid az új Noble.

És ezt olvastad már?
Tökéletes mindenes, csak a turbó zavar benne – Kia Sportage PHEV-teszt
.