Nyüzsögnek az emberek, időnként felzúgnak a buszok, szürke masszaként olvadnak össze a parkoló autók a Havannatelep magas lakótömbjei között, amik abban a pillanatban csak primitív doboznak tűnnek, amikor csendben elsuhan a Hyundai Ioniq 6. A futurisztikus villanyautó akkora jelenség az úton, hogy lehetetlen nem addig bámulni, amíg el nem tűnik a horizonton.

Örömmel nézegetem a Hyundai Ioniq 6 szárnyprofilba vésett retrofuturizmusát.

Véletlenül sem azért esik olyan jól a szememnek, mert annyira tökéletesek volnának az arányai. Ha szúrósabban nézem, akkor az orra olyan tömpe, mint egy betöretlen Adidas Superstar, az utaskabin buborékja katedrálison lehetne kupola, a hátulja pedig úgy folyik le az útig, mint olvadó fagylalt a tölcsér szélén. Majdnem három méternyire elnyúló tengelytávja még azt is ügyesen elmaszatolja, hogy nem is annyira lapos, mint amilyennek látszik. Az összkép mégis olyan, mintha az Ioniq 6 vonalait nem formatervezők húzták volna, hanem minden egyes ívet a szélcsatorna rajzolta.

Akármeddig és akárhonnan nézegetem, legyen az deres hajnal vagy rózsaszínből narancssárgába átmenő naplemente, egyszerűen tetszik. Nem mindenkinek talál be a levegőben sikló szappan forma, de az Ioniq 6-nak sokkal jobban elhiszem, hogy megmenti a Földet az utókornak, mint egy istentelenül erős és mindenki fölé magasodó szabadidő-autónak. Minden vonaláról süt, hogy a formatervezők és a mérnökök célja az volt, hogy hasítsa a levegőt. 0,21 a légellenállási együtthatója, melynél csak nagyon kevesen tudnak alacsonyabbat villantani, de az olyan trükkökön is látszik ez, mint az ajtóba simuló kilincsek, az automatikusan nyíló és záródó hűtőnyílások vagy az első kerék melletti légcsatorna, hogy a menetszélnek kedveskedő csepp alakja legyen.

Mintha egy időutazó DeLorean és egy Tatra 97-es szerelemgyereke volna, egy csipetnyi Porsche fűszerezéssel. LED-es fényszóróinak feketeségéből nagyra nőtt pixelek világítanak, ami mindenhol visszatérő motívum a Hyundaion. Egész finoman domborodnak rajta a lemezek, a fekete sávok pedig szépen slankítják a majdnem 4,9 méteres limuzint. Végtelen mennyiségű háromdimenziós kocka izzik vörösen a hátsó lámpájában és a szárnyba integrált féklámpában is. Ha Steven Spielberg volnék, simán leosztottam volna az Ioniq 6-nak egy szerepet a Ready Player One-ban.

Hagyományos tükrök helyett átlátszó burkolatú kamerák néznek hátrafelé, bennük pixelesen villog az irányjelző. Az egész szinte eltűnik a finoman lejtő övvonalban, de ott vannak az izgalmas rajzolatú felnik is, az okkal büszke méretű Hyundai logók és a mennyei letisztultság. Még a töltőcsatlakozó mellett is apró kockák jelzik a töltöttséget, egészen zseniális.

Orrában rekesz van, a hátuljában csomagtartó, a hajtás az Ioniq 6 mélyén lapul.

Kétféle 800 voltos lítiumion akkumulátorral elérhető a Hyundai elektromos limuzinja, melyek közül a kisebbik 53 kWh-s, a nagyobbik pedig 77,4 kWh kapacitású. Az előbbi esetében egy 151 lóerős villanymotor hajtja a hátsó kerekeket, a nagyobbik akkumulátorhoz pedig már 228 lóerős tartozik. A leghatékonyabb Ioniq 6-os több mint 610 kilométeres hatótávot ígér, de ez a bordó autó itt a csúcsmodell, melyben a két villanymotor együtt már 325 lóerőt és 605 Nm nyomatékot tud. Közel 2,1 tonnáját 5,1 másodperc alatt rántja 100 km/órás sebességre, tehát ez a nagy és hangtalanul suhanó négyajtós csak egy picivel lassabb, mint egy csodálatosan üvöltő BMW E46 M3.

Hőszivattyús a fűtése, akkumulátora pedig vízhűtéses, tehát minden adott hozzá, hogy kellemesen használható és gyorsan tölthető legyen az autó. Az Ioniq 6 egyébként áramforrásként is működhet, így másik autót vagy egyéb fogyasztókat is lehet működtetni róla, ha valaki a kedvenc turmixgépével szeret utazni. Egyenáramú (DC) töltőről akár 350 kW-tal is tölthető, így nulláról 80 százalékra kevesebb mint 18 perc alatt feltölthető. Az elterjedtebb 11 kW-os (AC) töltőoszlopról ugyanez bőven több mint hét óra. Mivel az igazán gyors töltéshez megfelelő oszlop és tökéletesen előtemperált akkumulátor szükséges, ezért nem árt okosan megtervezni az utat.

Kívülről olyan, mint egy szép jövőkép, belül viszont minden centimétere maga a rideg valóság.

Nincsenek már erdő illatú fabetétek, csilingelő fémek és Connolly bőrkárpit sem, de azért az újrahasznosított anyagok között is bőven akadnak kellemes tapintású és remek textúrájúak. Nagyon kár, hogy ilyenek nem jutottak a Hyundai Ioniq 6-ba, ezért mindenhol kellemetlen műanyagok vannak, a hullámos ajtókárpitokhoz soha többé nem szeretnék hozzáérni, de a gumis tapintású bőrüléseket sem kívánom a nappalimba. Nincsenek kibélelve az ajtózsebek és a kis tárolók, ezért minden karcolódik és kopog bennük, ami kész szentségtörés ebben a végtelenül csendes utastérben, aminek ablakain túl még a menetszél is csak suttog.

Szokatlan, hogy a hagyományos tükörlap helyett a tetőoszlopok tövében lévő kijelzőre kell pillantani, egyúttal nem is igazán jó megoldás ez. Mivel a kamerák nem fűtöttek, ezért hidegben rendszeresen bepárásodott a lencsék belső felülete, így megszűnt a kamera képe is, de parkoláskor sem lehet játszani a betekintési szöggel. Ahogy leszállt az este, a képminőség is nagyot romlott. Nem mindennek tesz jót a kényszeres innováció, a visszapillantó tükör is ilyen fontos biztonsági felszerelés.

Négy pixel világít a kétküllős kormányon, pontosan olyan lila fényben, mint az egész kabin este. Velem szemben két 10 colos kijelző van, melynek fehér témája bevilágítja az egész teret. Szépek a grafikai elemek, de a menürendszer és a mögötte lévő hardver nem veheti fel a versenyt a Tesla Model 3-assal, még az Apple CarPlay is csak vezetékkel működik rajta. Széltében elterülő műszerfalán végigfutnak a szellőzők, a középkonzolon pedig ott a klímapanel és vékony sávban sorakoznak a legfőbb funkciók gyorsgombjai.

Teljesen sík a padló, mert az akkumulátor ott van az utastér alatt, a tető pedig közel van, de mégis jó a térérzet az Ioniq 6-ban, csak hátul ülve tűnik fel, hogy lehetne természetesebb az üléspozíció. A vezetőülésben viszont egy hagyományos limuzinnak tűnik, kényelmes és minden kézre esik, a BMW fénykorából nézve még a középre helyezett ablakemelő kapcsolók is jó helyen vannak.

Amikor meglök a 605 Nm, akkor rendesen elmosódik a külvilág az ablakon túl.

Napokig csak úgy közlekedtem a Hyundai Ioniq 6-tal, mintha nem volna benne tűz, annyira nyugodtan lehet vele tűrni a városi forgalmat. Szól a zene a Bose hifiből, egyik tagom se ér hozzá a fertelmes plasztikokhoz és rettenetes bőrökhöz, végtelen csend van, csak tekergetem a kormányt és nyomogatom a pedálokat, nincs ebben semmi izgalom. Pedig az Ioniq 6 valójában egy baromira eltalált autó, aminek merev karosszériája, remek futóműve és pontos kormányzása van.

Alacsonyan van a súlypontja, szépen betámaszt a futóműve és 325 lóerővel már bőven lehet sietni is, de erre csak akkor jöttem rá, amikor átkapcsoltam Ecóból Sport módba és elnehezült a kormány, a gázreakciója pedig élesebb lett. Tűpontosan a kinézett íven fordul el, a hátuljával tol, az elejével húz, mintha könyörtelenül fogná az utat, rendesen élvezettel és lelkesedéssel lehet vezetni a szerpentinen. Egyetlen kör nem is volt elég, kellett még. Ilyen gépies élményt utoljára a BMW i4 eDrive40 és a Porsche Taycan tudott, mindkettő messze drágább autó a Hyundainál.

Nagyjából 480 kilométeres vegyes és 640 kilométeres városi hatótávot ígér a Hyundai a kétmotoros, nagy akkumulátoros Ioniq 6-ra, de nekem sok várossal és kevés örömautózással 360-at adott meg télen. Ezt így is könnyű beosztani, de még mindig nagyon távol van attól, amit az áramvonalas forma és a katalógus ígér.

Messze nem tökéletes autó a Hyundai Ioniq 6 csúcsváltozata, mert néha idegesítően pittyeg, az utastere olyan agyagokból van, hogy egy átlagos Matchbox kiröhögné, de könnyen használható, kényelmes és baromi jó karakter, ami a dögös forma mellett az összeszerelési minőséggel és a vezethetőséggel egy igazán jó elektromos limuzin.