Hosszú évekbe telt a világ gazdaságának, hogy a második világháború pusztítását kiheverje, a lebombázott városokat újra élettel töltsék meg, a gyárakban pedig a haditermelés helyett újra a békés hétköznapokban használt termékeket állítsák elő. A Mercedes 1952-ben egy újonnan fejlesztett sportautóval tért vissza a versenyzésbe, de az SL nem lett az életüket kockáztató pilóták kiváltsága.

Nem terveztek utcai változatot az SL-ből, de az elszánt amerikai importőr meggyőzte a Mercedes igazgatótanácsát.

Max Hoffman erősen hitt benne, hogy a második háború után nagy lendülettel futó amerikai piacon helye van egy sikeres versenymúlttal rendelkező, kifejezetten drága sportautónak, mely vastag árcédulával is sok vásárlót vonzana. Fritz Konecke, a vállalat akkori vezérigazgatója pedig elfogadta Hoffmann ezer autóra vonatkozó megrendelését.

Mivel Rudolf Uhlenhaut hegesztett alumíniumcsövekből álló térvázat tervezett az Adenauer limuzinból örökölt, de alaposan átdolgozott hajtás köré, ezért a 300 SL a versenygépeknél nagyobb, de még mindig messze nem kényelmes sirályszárnyas ajtókkal került gyártásba. 1954-ben az autó bemutatóját kivételesen nem Németországban, hanem New Yorkban tartották.

Kedvezően fogadta a sajtó és a közönség is, könnyen vevőre találtak a sirályszárnyas Mercedesek, ezért a BMW 507 Roadsterért és a Porsche 356 Speedsterért is felelős Max Hoffmann az SL nyitható vászontetős verzióját is megrendelte a Mercedestől. Ehhez azonban ki kellett javítani néhány apróságot az autón, ami megkönnyítette a beszállást a gazdag tulajdonosoknak és a drága ruhákban pózoló filmsztároknak.

Hiába dolgozták át az alumíniumcsövekből álló vázat az SL-hez, a beszálláshoz még így is túl magas és széles küszöbön át kellett bejutni az autóba, a kormányt pedig eleve billenthetőre tervezték, hogy a lábaknak nagyobb hely jusson fészkelődés közben. A rajongóknak a sirályszárnyast nem lehet felülmúlni, de a fizetőképes kereslet nem szeretett volna tornamutatványokat bemutatni beszállás közben. Éppen ezért az 1957 májusában bemutatott SL Roadster már hagyományos ajtókkal készült, ehhez pedig alaposan át kellett tervezni az autó vázát.

Douglas Stearly szerette egyszerre élvezni a jóízű autózást és a versenypályák világát, ezért a sirályszárnyas mellé vett egy 300 SL Roadstert is.

Kiváló üzletember és amatőr versenyző volt a Pennsylvania állambeli Trappe városában lakó Stearly, aki több sikeres versenyzőt is szponzorált az évek során. 1964-ben még a fiatal Mario Andrettinek is megadta a bizalmat, de ez közel tíz évvel azután történt, hogy a piros mellé megvásárolta volna a második Mercedes sportautóját. Mindezt azokban az időkben, amikor a legtöbben egy SL-nél jóval olcsóbb sportautót is nehezen engedhettek meg maguknak.

1957. október 16-án készült el a sindelfingeni üzemben ez az ezüstszínű, piros bőrkárpitos, fekete vászontetős Mercedes-Benz 300 SL Roadster, melyet aztán a bahamai Speed Weeken hajtott meg Stearly decemberben. Ez az esemény rendkívül népszerű volt azoknak a gazdag autórajongóknak a körében, akik drága sportautóikat nem féltek a képességeik határán használni. Miután felkészítették az autót, Stearly Pennsylvaniából Miamiba lábon vitte az SL Roadstert, onnan pedig az SS Queen of Nassau hajó fedélzetén a Bahamákon rendezett Speed Weekre. Olyan nevek fordultak meg itt, mint Stirling Moss, Phil Hill vagy Carroll Shelby.

Különösen nagy szerencséje volt a következő évi Speed Weeken Douglas Stearlynek, mert a verseny körüli pénzügyi viták miatt egy csomó tapasztalt pilóta nem indult el a futamokon, a pálya nyomvonalát pedig alaposan átrajzolták. Végül az összetett negyedik hellyel és osztálygyőzelemmel gazdagodott.

Fényes sikerek fűződnek az autóhoz, de Stearly fiának emlékei szerint apja inkább a piros sirályszárnyast használta, az SL Roadster csak akkor került elő a garázsból, amikor nyári estéken fagyizni indultak, esetleg kisebb kirándulások alkalmával mozgatták az autót, valamint ellátogattak a Readingben rendezett helyi autókiállításra. Órájában mostanra is mindössze 35 710 mérföld van (közel 57 500 kilométer), az autó állapota pedig patinás, de eredeti.

Varázslatosan néz ki minden egyes karcolás, horpadás és javítás ezen az autón, mert minden pontja egy érdekes történet, rajta van az évtizedek nyoma. Minden dokumentáció, az autóhoz járó szerszámok és a legelső rendszáma is ott lóg a görbe lökhárítóján. Kopottas a 240 lóerős, 3,0 literes, sorhatos motor az előrefelé nyíló gépháztető alatt, de gondos karbantartással még mindig készen áll az autózásra. Sokak szemében ez nem az az állapot, ahogyan a gyűjteménybe állítaná, de valójában éppen ez áll a legjobban egy veteránnak.

Ez is érdekelhet: