A szabadidő-autók négy-öt – bizonyára sok szabadidővel rendelkező – személlyel járják az olyan szabadidős helyszínekre vezető utakat, mint az ideális sárkányeregető réthez tartó földút, a tengerparti homok vagy a plázaparkolóház rámpája. Ugye?

Hát, a parkolóházban lehet némi igazság, a többiről csak azokkal tudunk beszélgetni, akiket előbb meg kell hallgatnunk a Hold túloldaláról irányított gyíkemberek legújabb ármánykodásairól. Inkább azonban maradnánk a saját kis világunkban, ahol a szabadidő-autóknak, SUV-knak már a neve is megtévesztés, bár a saját vevőik sem dőlnek be neki, és a szokásos másfél körüli átlagos utaslétszámmal róják velük a várost fel-alá.

Az autóipari őszinteséget már méltattam a Dacia Duster kapcsán – most pedig alighanem a világon elsőként említem egy mondatban a Mercedes–Benz GLC Coupéval.

Lehet jó ajánlat egy Dacia ötmillióért?

Igaz, hogy máshonnan közelíti az őszinteséget, de nem próbál másnak látszani, mint ami, és mint amire általában igénye van az SUV-k vevőinek. Legyen praktikus, tágas öt embernek és csomagjaiknak… Nézzen ki úgy, hogy azonnal bele akarjunk ülni, legfeljebb másodmagunkkal.

Szerintem sikerült. Oké, a stílust a BMW teremtette meg az X6-ossal, sőt, szerintük a kategóriát is (SAC – Sports Activity Coupé), a Mercedes pedig nem akart kimaradni a buliból, és immár a BMW-hez hasonlóan több méretben is kínálja kicsit emelt ötajtós kupéját.

Az elsőre kicsit bonyolult, másodikra logikus névadási rendszer szerint a GLC a kisebb, C osztály méretű változat, bár a kicsi jelző nem jut eszünkbe, ha meglátjuk. Hátra beülve már egy pillanatra igen, de hát magára vessen, aki a két oldalajtó közül a rosszon száll be. Ha a GLE, X5/X6, Q7 kategória már túlzás, annak a 4,7 méteres GLC ideális lehet.

Főleg, ha az olyan, mint a tesztautó. A választható tizenkét fényezés közül ez, a Designo jácintvörös metál a legvadabb, és ez is illik legjobban hozzá – elvégre az egész autó az őszinte élvezetről szól, akkor meg nem kell eljátszani, hogy egy átlagos színnel el akarunk vegyülni. Legalább magunknak valljuk be: nem akarunk egyáltalán.

A hatás csak fokozódik, ha – lehetőleg a jó ajtón – bejutunk az utastérbe. A fekete-fehér bőrkárpit mesés, bár az illatot nem ez, hanem a kesztyűtartóban lévő, megvilágított parfümös üvegből származó határozza meg.

A GLC Coupét szerencsére nem csak nézni jó, hanem menni is vele. A 220d négyhengeres, 170 lóerős dízelmotorja nem hazudtolja meg az adatait brutális gyorsulással, főleg, hogy bő 1,8 tonnát kell mozgatnia, a kilencfokozatú automata váltóval viszont tökéletesen összedolgozik, a 4Matic miatt pedig nem fog szánalmasan kínlódni egy csúszós nap sem.

Aki mostanában vezetett Mercedest, jól kiigazodik a kupéban is: a váltó a mercisen nem létező jobb oldali bajuszkapcsoló helyén van, az ülésállítás gombjai az ajtókon, az infotainment rendszert pedig az emeletes, tekerőgombos, érintős, plusz gombokkal kiegészített Comanddal lehet vezérelni, alig bonyolultabban, mint a Bangle-7-es sokkoló iDrive-ját. A légkondi és a nagyon minőségi Burmester hifi hangereje szerencsére saját gombokat kapott, így az utólagos kiegészítőnek tűnő monitorra csak a rengeteg többi funkció miatt érdemes nézni.

A vezető és a mellette ülő kényelemben, luxusban, stílusosan utazhat, tolatáskor pedig a kamera képére támaszkodhat. Hátsó ablaktörlő ugyanis nincs – úgyse lehet hátrafelé kilátni. Őszinte.

(Fotók: Tóth István)