Alpok, Dél-Tirol és előttem két MINI. Benzines John Cooper Works és elektromos Aceman SE. Neked melyik kéne?
Az Alpoknak ezen a részén, Dél-Tirolban, Olaszország és Ausztria határán néha nehéz eldönteni, hogy az ember éppen melyik országban jár. A leengedett ablakon keresztül egyszerre érkezik a frissen kaszált fű és a tehénszar illata, az út mellett szabadon legelésznek a tehenek, bárányok és lovak, az alpesi stílusú házakat pedig nem határolja kerítés.
Az étteremben németül köszönnek, rántott hús vagy valamilyen sajtszószos dumpling kerül az asztalra, és valahogy senkinek nem jut eszébe pizzát rendelni. A kávé viszont kiváló. A kabinos sífelvonó megállás nélkül jár, mintha nem június vége lenne, hanem február. Turistából sincs hiány: biciklivel, motorral, autóval érkeznek. Nem aggódom a helyiekért, ha egyszer elfogy a hó, akkor sem maradnak vendég nélkül.
Innsbrucktól délre vagyok nagyjából 150-200 kilométerrel. És eszméletlenül jót autóztam.
A MINI – így, csupa nagybetűvel, mert a BMW-féle korszakot így különböztetik meg a klasszikus Minitől – idén ünnepli az új számítás szerinti 25. születésnapját. Ezt néhány különleges modellel és
egy olyan útvonallal ünneplik, amelynél nehéz lenne jobbat találni egy MINI számára: két nap alatt nagyjából 500 kilométer a hegyek között.
Az eredeti Minit arra találták ki, hogy kis helyen nagy teret kínáljon azoknak, akik gyorsan és takarékosan akarnak közlekedni. 1956-ban járunk, a szuezi válság után mindenki kis fogyasztású autót akart. A legenda szerint Alec Issigonis egy szalvétára rajzolta fel az alapokat. A forradalmi ötlet az volt, hogy az elsőkerék-hajtású autó kerekeit kitolták a sarkokba, a motort pedig keresztben építették be. Így kicsi maradt kívülről, de meglepően tágas lett belül.
És ezért látott benne fantáziát John Cooper is. Rájött, hogy a hegyekben nem mindig a teljesítmény számít. Sokszor többet ér egy könnyű, fordulékony autó, amely úgy fordul be a kanyarba, mintha oda született volna.
Ezt a karaktert a BMW-féle MINI a mai napig őrzi, még akkor is, ha a mai modellek már nagyjából kétszer akkorák, mint az ősük.
A John Cooper Works 231 lóereje bőven elég mindenre. A szigorú európai szabályok miatt már nem durrog és röfög úgy, mint tíz éve, de még mindig van benne élet. És szerencsére a műmotorhangot is ki lehet kapcsolni.
A Timmelsjoch és a környék szerpentinjei olyanok, mintha valaki direkt MINI-re tervezte volna őket.
Szűk visszafordítók, rövid egyenesek, gyors irányváltások. Kis autó, rövid tengelytáv, közvetlen kormányzás és az érzés, hogy minden kanyar egy kicsit szórakoztatóbb, mint amennyire feltétlenül szükséges lenne.
Ezt az érzést csak akkor érted meg igazán, amikor két út közül nem azt választod, amelyiken hamarabb érkezel meg, hanem azt, amelyiken jobban érzed magad. Persze nem ez a világ legkényelmesebb autója, de szerencsére az osztrákok és az olaszok rendesen karbantartják az utakat. A motorosok között lavírozni egy ilyen kisautóval nem nagy kihívás, és a 231 lóerő arra is elég, hogy két kanyar között ne érjen utol az előbb megelőzött BMW.
Az Aceman SE egyszerre más világ és mégsem az.
Szerintem pont ott lesz sikeres, ahol a Countryman már túl nagy, a Cooper pedig túl kicsi. Azoknak való, akik még nem nőttek ki teljesen a gokartozásból, de hétvégén már a család cuccait, esetleg egy-két bringát is el kell helyezni valahol (a tetőn vagy a vonóhorgos tartón).
Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy elektromos crossover nem túl nagy, nem túl nehéz és nem túl steril-e ehhez a műfajhoz. Az Aceman meglepően jó választ ad erre. Ideális a mérete, gyorsan reagál, jól állnak neki a visszafordítók, és ugyanúgy szereti a hegyi utakat, mint a piros Cooper. Az ereje talán hamarabb fogy el, de azért nem volt okom panaszra.
A klasszikus MINI annak bizonyítéka, hogy egy kis autó is lehet versenyautó. Az Aceman SE pedig arra válasz, hogy egy villanyautó is tud MINI maradni – még akkor is, ha közben nagyobb, nehezebb és civilizáltabb lett.
Persze felmerül a kérdés, hogy elektromos autóval tényleg élvezhető-e a szerpentinezés.
Az én szemem előtt is hatalmas piros felkiáltójelek villogtak, amikor az első komoly hegymenet végén megláttam a 41,3 kWh-s átlagfogyasztást. Gyorsan kiszámoltam, hogy ilyen tempó mellett valahol félúton fogok kétségbeesetten töltőt keresni.
Csakhogy előző nap a MINI mérnökei már elmondták, hogy ők is ettől féltek. Télen végigjárták ugyanezeket az utakat, és arra jutottak, hogy amit felfelé elveszít az autó, azt lefelé meglepően nagy részben vissza is tölti. Pontosan ez történt nálam is. A nap végén még nagyjából 30 százalék maradt az akkumulátorban, az átlagfogyasztás pedig 20 kWh alá esett.
Ettől függetlenül, ha holnap újra nekivágnék a hegynek, én még mindig a benzines John Cooper Works kulcsát kérném el.
Értem, hogy elektromosan is működik az élmény, és az is teljesen jogos, hogy a tehenek, a túrázók és a hegyi falvak lakói jobban örülnek a kevesebb motorhangnak. De nekem az autózás élményéhez még mindig hozzátartozik a benzin szaga és egy jól eltalált motorhang.
Ez is érdekelhet:
Már az új MINI is klasszikus: 25 éve indult a sorozatgyártása
Ma 25 éve annak, hogy elindult a retró stílusú új MINI gyártása.
Ezért szeretjük a MINI Acemant
Egy ideális világban ez lenne a tökéletes városi autó
60 éves a népautóból lett stílusikon, az örökifjú Mini
Ritkán látott képekkel ünnepeljük.
