Többszörösen is sporttörténelmi volt az első szaúd-arábiai rali–vb-futam: Ogier beállította az örök rekordot, a mezőny átkozta a perzselő hőséget és az éles sziklákat. Ilyen volt az idényzáró futam testközelből.
„Egy raliversenyt egyszer látnod kell” – mondta egy barátom egyszer, és mit ad Allah, el is jött az alkalom, hol máshol, mint Mekkától 79 kilométerre, a szaúd-arábiai Dzsidda városában, illetve mellette, az Arab-sivatagban. Az időzítés is hasonlóan erősre sikerült: egy rendkívül szoros világbajnokság mindenről döntő zárófutama várt a mezőnyre.
A verseny előtt Elfyn Evans mindössze három ponttal vezetett Sébastien Ogier előtt, és matematikailag még bajnok lehetett Kalle Rovanperä is. „Mi dönthet köztük Szaúd-Arábiában? A szerencse” – felelt lényegre törően a kérdésünkre a Toyota-csapat egyik vezetője immár a helyszínen. Miután a pontverseny első három pilótája mind toyotás, a gyártói világbajnoki cím már a zsákban volt, ezért aztán a japán himnuszt nem is hallgathattuk meg ezen a hétvégén.
Új helyszínről lévén szó, senkinek nem volt itteni tapasztalata, hiányoztak a motorsportokban oly fontos adatok is, annyi viszont látszott, hogy a poros, köves szakaszok nem kedveznek a túlzott kockázatvállalásnak.
Miért emlegették az érintettek a szerencsét? Mert a nyitó, bemutató jellegű Super Special Stage kivételével a verseny érdemi része a sivatagban zajlott, éles kövek és szikladarabok kellemetlen társaságában. Ahogy a szervezők mondták, ez a futam
„több mint egy verseny: mentális, erőnléti és mechanikai harc, egészen a legvégsőkig”.
És persze szerencse. Amiből szegény Rovanperänak nem sok jutott: már az első „igazi” napon kapott két defektet, és lényegében kiszállt a vb-címért folytatott csatából. Ezzel minden idők legfiatalabb rali-világbajnoka el is kezdhetett készülődni pályafutása új, az F1 felé kanyargó szakaszára.
Mi pedig készülődtünk a sivatagba, ahol a 35 Celsius-fokos hőség inkább 40-45-nek érződött,
a megadott GPS-koordinátákat keresve olykor vadon élő tevecsordák jöttek velünk szembe, nézőt pedig jóval kevesebbet láttunk, mint az európai futamokon, a körülmények ismeretében nem meglepően. Érdekes módon a helyiek és a vb-aspiráns pilóták tábora mellett a magyarok voltak legtöbben, például a szintén toyotás Takamoto Kacuta rajongói, akik spéci zászlórúdján elfért a japán és a magyar lobogó is.
Maga a száguldás is nekik, az elkötelezett rajongóknak és az ínyenceknek szólt: a rali, bár ugyanúgy az autóversenyzés csúcsa, de sokkal nyitottabb világ, mint a Formula–1, könnyebb találkozni a versenyzőkkel, közelebb férkőzhetünk hozzájuk, és a futamokon is sokkal szabadabban megfigyelhetjük őket.
A pálya széléről érzékelhető, hol fékez, mikor vált, hogyan keresi a tapadást egy-egy versenyző, másfelől viszont magát a száguldást csak egy rövid szakaszon láthatjuk, ritka, amikor több kanyaron át is figyelhetjük az autókat, és a streamen látványos repülésekből sem sok jutott. Cserébe lehet menni egyik szpotról a másikra, és több helyszínt is felfedezni naponta, ami különös módon összefonódik egy turisztikai jellegű élménnyel. Különösen egy olyan sivatagi tájban, ahová viszonylag ritkán jut el az emberfia.
Ogier végül kevesebb kockázatot vállalva is harmadik lett az idényzárón, míg Evans csak hatodik, ezzel a francia a hárompontos hátrányból négypontos előnyt csinált, és az örökranglistán beérte honfitársát–druszáját, Sébastien Loeböt:
a kilencedik vb-címét nyerte meg, a harmadikat Toyotával, és az elsőt Vincent Landais navigálásával.
Magát a futamot Thierry Neuville nyerte Adrien Fourmaux előtt (mindkettő Hyundai).
A záró helyszínen láttuk a díjakat átadó hercegek érkezését, a Toyota Dakar-ralin induló kamionját, magát az ünneplést, és mindenekelőtt a pilótákat, akiknek az arcáról még a szezonzáró minden érzelme leolvasható volt.
Futam után visszatértünk még a szurkolói zónába, ahol a Toyota csapata fogadott bennünket: láthattuk, hogyan szerelik a három gyári versenyző autóját egymás mellett, benéztünk a kamionba, ahol nemcsak szállítják a százfős csapat ételeit, de ott helyben is készítik el azokat.
A szervezők autós és szaúdi kulturális látványosságokkal is készültek, ki lehetett próbálni egy kerékcserét, találtunk mindenféle relikviákat, gyűjthettünk aláírásokat, vagy bepillanthattunk a helyi kalligráfia, kerámia- és hangszerkészítés vagy éppen a szőnyegek világába.
Az igazán bátrak még egy szaúdi ingatlanbefektetést bevállalhattak, egy szépen felépített lakóparkmakett segítségével.
Összességében túlzás nélkül életre szóló élményt jelentett a sivatagi rali, a sporttörténelmi első szaúdi vb-futam, testközelből megélni az érzelmeket, az apró rezdüléseket. Technikailag valóban jobban követhető a szakág a képernyőkön, de a helyszíni élmény varázsát az sem múlhatja felül.
Ez is érdekelhet:
A rali-világbajnokság aranykorába visz el ez az autós mozifilm
Nem tudjuk ennél jobban várni az Audi és a Lancia csatájáról szóló filmet.
Colin McRae rekordját döntötte meg a rali új világbajnoka
Még senki nem szerzett ennyire fiatalon rali-világbajnoki címet, mint Kalle Rovanperä.
A sebesség királynője, aki a rali aranykorában versenyzett
1982-ben kis híján elnyerte a világbajnoki címet Walter Röhrl elől.
