Elképesztően jó kocsi. Szupermodern, hihetetlenül tágas, rendkívül kényelmes, roppant dinamikus, kivételesen felszerelt, van tekintélye, beszéli a jövő nyelvét, és jól áll neki a narancsmetál a feketével – nagyon egyben van az egész. Ezt éreztem az első órákban a Renault Captur-ben.

A tisztánlátáshoz hozzá tartozik, hogy a tavaszi vírushullám után ez volt nálam az első tesztautó, a karantén hosszú heteiben pedig Trabanttal közlekedve intéztem a halaszthatatlan dolgaim. És bár imádom, el kell ismernem, hogy hozzá képest Daciától Rolls–Royce-ig bármilyen új kocsira igazak fentiek (a különleges nyelvismeretet és a színt leszámítva). Hogy a teszt a szubjektív műfaján belül objektív lehessen, az volt a kérdés, mi marad a szuperlatívuszokból egy hét után, mire az NDK végóráiból visszahelyezkedem napjainkba, az autóipar jelenébe.

A színösszeállítás egyértelműen ilyen. A Captur formás, egészségesen zömök autó érdekes és ügyes dizájnrészletekkel, ezeket pedig jól kiemeli a szép Atacama narancs a fekete műanyag elemekkel és tetővel. A lökhárítók szürke betéteinek és a körben megtalálható krómozásnak véleményesebb a szükségessége, az összhatásmutatót azonban a gagyi-prémium skálán utóbbi felé téríti ki.

Clio-alapokra épül a Captur második generációja, tehát tulajdonképpen egy kicsit puffasztott és megemelt kisautó, a 4,23 méteres hosszúságában azonban kényelmesen elfér négy kifejlett felnőtt, és hátul középen még egy, ha muszáj. Mindez nem a csomagtér rovására megy, mert az alaphelyzetben is több mint négyszáz literes, vagyis a tágasság nemcsak a Trabant típusú kalodából átülve érezhető, hanem abszolút értelemben is. Közben pedig a mindennapi – városi-elővárosi – használatban a külső méretének csak előnyei vannak, és ez minden parkoláskor eszünkbe is jut.

Valós a dinamikája is: igaz, a TCe 155 jelű tesztautó a csúcsmodell, amelynek számértéke a lóerőt jelöli, az pedig szép teljesítmény egy 1,3 tonna alatti jármű mozgatásához. Az álló helyzetből 8,6 másodperc alatti százra gyorsulás nem hozza el a győzelmet az autóskártyában, a mindennapokban viszont bőven elég, illetve annál azért több, mindig van erőtartalék, magabiztos az autópályán is, a futóműve kényelme ellenére sem billegő, a hétfokozatú automata váltó jól összedolgozik a motorral; az átlagosnál jóval élvezetesebb a Captur-rel autózni.

A „modern” kifejezés a beltér tervezőinek is eszükbe jutott, de talán egy kicsit későn: olyan, mintha már elkészült volna a műszerfal, amikor valaki a homlokára csapott, majd zavartan a középkonzol tetejére eszkábált egy álló tabletre hasonlító érintőkijelzőt.

Ez egyébként opciós tétel, alapáron kisebb jár, amely nem nyúlik a műszerfal teteje fölé – ez a nagy kevésbé harmonikus, de drága mobilokéhoz hasonlóan jó felbontású, az igazi különlegessége viszont nem ez, hanem az, hogy

Nyilvánvaló az üzenet: ez a Renault még a harmincadik században is autó lesz, amikor a százvalahányadik tulaj, netán az első gazda köbükunokái is boldogan róják majd vele az okosúton az okoskilométereket.

Hogyan is néz ki egy újmagyar utasítás? Például így:

Ezen azért lehet fejleszteni, vannak még benne újmagyar nyelvtani hibák, és a navigáció is napjaink ómagyarját beszéli, a modellfrissítésnél bizonyára újmagyarra állítják majd azt is. A Renault Captur addig is egy divatos, de még értelmes járműkategória korszerű és tetszetős darabja, nem csak Trabantból átülve okozhat pozitív élményeket.

Ez is érdekelhet:

(Fotó: Tóth István)