Egyre többen futunk, különböző szinten, eltérő célokkal, más-más rendszerességgel. Mivel a futás mérhető sportág, ezért a teljesítmény is számszerűsíthető, ez alapján könnyen rávághatnánk valakire, hogy te kezdő vagy, te profi vagy, te inkább menj sakkozni.
Szerintem kerülni kellene a kategória bélyegeket ráragasztani bárkire is, mert ezzel másodrangúvá tesszük őket, ami esetükben motivációvesztéssel is járhat és soha nem fog tudni kitörni a ráragasztott kategóriából.

Miért zavarna minket, ha valaki 40 perc alatt tol le egy szigetkört vagy 5 és fél óra alatt futja le a maratont, ha ő teljesen elégedett magával?

Ha mindent beletett és kihozta a maximumot, akkor örüljünk neki, hiszen neki is az a hobbija, mint nekünk, még ha esetleg órákkal később is esik be a célba. Jusson eszünkbe ilyenkor az, amit egy tanuló vezető kocsijának hátulján láttam: „te is így kezdted”.

 

Nézzünk egy konkrétabb példát: Vajon Kipchogét vagy Gipsz Jakabot viseli meg jobban egy maraton? Az egyik profi a javából, a másik pedig egy hobbi futó. Mindkettejük célja a maraton teljesítése, eltérő céllal. Míg a korábbi világcsúcstartó újabb csúcsokért, újabb győzelemért áll oda a rajthoz, addig Gipsz Jakab azért, hogy saját magát, a korlátait legyőzze és teljesítse a maratont.

Eliudnak patikamérlegen, precízen megtervezett edzései vannak, amiből szinte 10-20 másodperces pontossággal meg tudja mondani az edzője, hogy mire képes az adott versenyen, azon a versenyen, ahol cseppre, grammra pontosan meg van az is tervezve, hogy mikor, miből, mennyit frissítsen. Biztos vagyok abban, hogy Jakab vagy más olyan futó, aki életében először áll rajthoz egy maratonon jobban elfárad, annak ellenére, hogy jóval lassabban fut, hiszen nem ismeri még, hogy reagál a szervezete a 42 kilométerre, a fáradtságra, az eléhezésre, szomjúságra.

Tévhit, hogy az amatőr kocogóknak (koca futóknak) ne lennének céljai.

Ha csak az a célja, hogy heti rendszerességgel egyszer-kétszer kimenjen kocogni, már az is cél, de az is cél, hogy le szeretne adni pár kiló felesleget, hisz ne feledjük, hogy a hobbisportok célja a kikapcsolódás mellett a jó közérzet, a kiegyensúlyozottság fenntartása és az egészségünk megőrzése. Mikor sok évvel ezelőtt elkezdtem edzősködni, volt egy tanítványom, aki éppen csak ismerkedett a futással. Neki az volt a célja, hogy lefusson egy szigetkört, mindegy mennyire, csak megállás nélkül. Sose feledem el, mikor ez sikerült, nyakamba ugrott, mert elérte az akkori célját, saját tempójában, ami nyilván másnak cammogásnak tűnhetett.

Ugyanakkor van ennek egy másik aspektusa is: olykor-olykor ugyanis ez bosszantó helyzet is lehet, mert amikor az a futó, aki sok munkát tett már a lábaiba, „kénytelen” kerülgetni a „koca” futókat, az hátráltathatja az edzésteljesítményt. Legyünk türelemmel, főleg most, mert a jó idő beköszöntével sokan kezdtek el futni.

Általában heti 2-3 alkalommal futok a szigeten, zömében a középső úton, de előfordul, hogy a külső körön, de akkor is szemben. Ennek is megvan az oka: egyrészt így biztos találkozom hamarabb ismerőssel, másrészt edzőként szeretem nézni a futókat, a futómozgásukat, viselkedésüket, ki miben fut, ez szakmai ártalom. Mivel nem a rekortánon futok, hanem mellette a murvás részen, a budai oldalon pedig az aszfalton, így nem zavarom a szemből futókat és azok is időben észlelnek, akik zenével futnak és nem hallanák a közelgő trappolásomat mögöttük. Itt azért érdemes egy pillanatra megállni. A szigeten a 2015-ben felújított futókör kellőképpen széles (1,28-1,8m), de így is előfordul olyan, hogy a futóknak nemcsak azért kell kerülgetni egymást, mert van, aki párosával fut, hanem azért is, mert valaki a rekortán csík közepén fut. Itt is, ahogy az utakon célszerű lenne betartani a „kötelező jobbra tartás”-t, így elkerülhető lenne, hogy a gyorsabban futónak le kelljen lépnie a pályáról. Mindezektől függetlenül úgy látom, hogy a Margit-szigeten, ami a futás szerelmeseinek az egyik legnépszerűbb edzés helyszíne, minden különbözőség ellenére jól megférnek a profi és amatőr futók. Jellemzően egyébként a gyorsabb futók a belső főutat használják (az pontosan 5km), a lassabb futók a külső körön teljesítik saját penzumukat.

Persze – ahogy fentebb is írtam – a célok is eltérőek. Vannak olyanok, akiknek más (szándékosan nem írom le, hogy komolyabb) céljai vannak a futással, aki minél jobb időt akar elérni, versenyeket akar nyerni, aki bajnok akar lenni.

Ők azok, akik szeretnének profik lenni, akik a hobbijukat szeretnék olyan magas szinten űzni, hogy abból meg is tudjanak élni. Lehet, hogy egyszer ők is „koca” futóként kezdték, de tehetségükkel, céltudatosságukkal, alázatukkal és szorgalmuknál fogva eljutottak arra a szintre, amikor a „profi futó” kategória kapujában álltak.

Vegyük például Szabó Nóri maratonfutó esetét. Az ő története azért is érdekes, mert nem a hagyományos utat járta végig. Mások gyerekkorban kezdenek el futni, majd korosztályokat lépkedve fokozatosan érnek el a csúcsig. Nóri évekig edző nélkül futott és ért el egészen jó időeredményeket. Eljutott arra a pontra amatőrként, amikor felismerte, hogy a továbblépéshez edzőre van szüksége. Immáron több éve készül edzővel, aminek köszönhetően országos csúcstartó, válogatott profi sportoló, példakép lett sokunk számára.

Ez is érdekelhet:

(Fotó: Getty Images)