Ne szépítsük, a gírosz a fővárosi gyorsételkínálat origója, sok minden indul a forgó fémrúdtól és tér vissza hozzá: a városba költöző elsőéves egyetemisták gyakran itt kezdik az ismerkedést a Közel-Kelet által megérintett pesti flaszterrel.  Ez az a varázsszó, amit a Kazinczy utcában nagy rutinnal szűkülő tudatok egy vasárnap reggelen még éppen ki tudnak buggyantani magukból, két imbolygás között kipótolva azzal, hogy persze, mehet minden bele - és ezen még az sem ront különösebben, hogy olykor a döner kebab kifejezés egy fokkal jobban passzolna.

A Kurdistan étkezdében azt kapjuk, amit egy gyrosostól várnánk, de egyben többet is. Ha például valaki látni szeretne villámló tekinteteket, akkor csak említse meg a kipakolt ételek láttán a török konyhát, vagy bátorkodjon törökrizsnek nevezni a főzött-kiszárított, sárgálló búzakását. Ijedségre azonban semmi ok, nem szorítanak pengét a nyakunkhoz, ellenkezőleg: a pult mögött állók hajlamosak derűsen elmagyarázni, hogy - és ebben áll a hely kuriózuma - ők bizony kurdok. Nem nehéz persze észrevenni az erre utaló jeleket: az üzemeltető, a Free Kurdistan Kft. neve (it’s a statement, ahogy az angol mondaná) piros-fehér-zöld trikolórba ágyazva több oldalról is szembejön velünk.
De a Dalai Láma is minket néz a csempéről: az intézmény tulajdonosa, Ridvan párja ugyanis tibeti. Ridvan maga évekkel ezelőtt politikai menekültként érkezett Magyarországra, majd itt tartózkodása alatt a magyar nyelvet is elsajátította, méghozzá igen tisztességes szinten. Büszke kurd hazafi, aki nem rejti véka alá érzéseit, ha politikáról és történelemről kezd diskurálni vele az ember - és úgy fest, ezzel a környékbeliek is tisztában vannak: egy alkalommal kézikocsit húzó postás állt meg az ajtóban, pocakos, szemüveges, vidám figura, aki észrevette Ridvant, elmosolyodott és hangos „kurd sasok!” kiáltással üdvözölte. A tulaj olyan gesztussal nyúlt a szíve felé, amilyet csak útifilmekben látni, “barátom!” - válaszolt, majd mindenki ment tovább a dolgára.

Törökök emlegetését tehát tartsuk meg magunknak, mert ilyenkor finoman érzékeltetik velünk, hogy mihez tartsuk magunkat, de hamar álljunk meg a verejtékezéssel, mert amit ezután kapunk, azt megemlegethetjük. De csak a legjobb értelemben: az autonómiatörekvések ugyanis az ételekben is jelentkeznek. Mi gyros tálat és muszakát kértünk salátával megtoldva, és valamennyiről elmondhatjuk, hogy fűszerességében más, mint amit a sokadik török étteremben kapunk - lehet, hogy nekünk tűnt csak fel, de a különböző ízek mintha jobban összeérnének, egy fokkal teltebbek, “fülledtebbek” voltak a megszokottnál.

Mindezért ráadásul alig fizettünk 1900 forintnál többet (két főről beszélünk ugye), és az éhségünket több orrhosszal hagytuk magunk mögött, annyira kellemes volt a porciók mérete. Ezzel sokan tisztában vannak, a Kurdistan étkezdébe - ahol egyébként olyan meglepő ételekkel is találkoztunk, mint a hekk vagy a rántott hús - tudniillik a lehető legvegyesebb közönség jár, drága öltönyök tulajdonosaitól a bringás futárokon és diákokon át természetesen a kurdokig. Ők meg csak nem tévednek.

Vannak egyéb remek helyek is, amiket teszteltünk: disznótoros és vietnami gyöngyszemek nektek!