„Olyan emberek adnak pénzt meg kaját, akiknek semmi közük hozzánk, akiknek meg segíteniük kellene, nem foglalkoznak velünk. Ami nagyon jó ruha, azt elviszik haza maguknak. Ezt elhiszed?” – ezekkel a 2018. december 24-én elhangzó mondatokkal indul Gömör Tamás közel negyvenperces dokumentumfilmje, melyet a Budai Tájvédelmi Körzet erdei hajléktalanjairól forgatott.

Az Erdőlakók négyévnyi forgatási anyagból állt össze. A helyszínről a fővárosiak kirándulásra, feltöltődésre, kikapcsolódásra, jó levegőre asszociálnak, miközben a túrák alatt szó szerint elmennek egy egészen más világ, a hajléktalanság kiszolgáltatottjai mellett.

Villanásszerűen jelennek meg sorsok, a töredékekből egyéni életek és visszatérő motívumok is kirajzolódnak. Közös vonás a hajléktalanszállók határozott elutasítása, az alkalmi munkák világa, a környékbeli segítők jelenléte – és a börtönviselt múlt, amit egyikük sem tagad, és nem is kerülget.

Nem mentik fel magukat, nem szépítenek semmit, csak mesélnek a múltjukról, jelenükről – a jövővel viszont nemigen foglalkoznak.

Jóllehet vállalnak és elmondanak mindent, sokszor mégis beszédesebbek a csendes jelenetek: a mosolyok, egymásba fonódó tekintetek, ahogy az erdőt fürkészik, ahogy a múlton merengenek. Idézhetnénk bőven erős mondatokat a bevezetőben olvashatókon túl is, de a film egyik valódi erősségének inkább az elkapott hangulatokat tartjuk, ahogy az erdőben meghúzódó hajléktalanok közel engedik magukhoz a filmet rendezőként, operatőrként és vágóként is jegyző Gömör Tamást, s vele a monitorok előtt ülő nézőket is.

Szintén kulcsfontosságú Pribil Sándor film végi nyilatkozata. Elsőre kicsit furcsának, esetlegesnek tűnt, hogy a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány kuratóriumának elnöke afféle összefoglalót mond az utolsó percekben, ráadásul egy olyan társadalmi jelenségről, amit lehetetlen pár percben tökéletesen összefoglalni. Mégis, mégis... arra jutunk végül, hogy ez a megfelelő rendezői megoldás, felesleges lett volna megbontani, erőltetett vágásokkal szétszedni a mondanivalóját.

Mert így a doku első bő fél órájában felhalmozódott érzések, benyomások egészen új megvilágítást kapnak, egyben egy erős kontrasztot is: az átlag néző előtt feldereng valami abból a szakadékból, amit át kellene hidalni a problémáról való összetett gondolkodásig. Pribil mint szakember alapvető jogi fogalmakra, eljárásokra, intézményi feladatokra világít rá, és kontextusba helyezi a hajléktalanság kérdését, pusztán annak megemlítésével, hogy ők mint intézmény pontosan látják, hol siklott félre egy-egy sors, vagyis számos lecsúszott, társadalomból kiszorult embernek teljesen más típusú segítségre volna szüksége.

De beszél arról is, mi zajlik a többi intézményben, milyen „minden reggel itt kelni a lábszagban”, és hogy „a mai szociális szféra abban a langyos vízben ül, amiben ül az egész ország”. Úgy tapasztalja, hogy a hozzájuk kerülő ellátottak felének nem hajléktalanellátó intézménybe kellene kerülnie, a nem szakmabelieknek pedig azt mondja:

1. Ne ítélkezzünk!
2. Ha nem tudunk segíteni, ne ártsunk!

Közben a film keltette érzések, hangulatok egyensúlyba kerülnek mindazzal, amit a szakember tömören, érthetően felskiccelt, és mindez együtt dolgozik tovább a nézőben. Másképp tekintünk erre a világra a film után.

A filmet itt tudod végignézni:

Ez is érdekelhet: