Hajléktalanság a Budai Tájvédelmi Körzet erdőiben.

„Olyan emberek adnak pénzt meg kaját, akiknek semmi közük hozzánk, akiknek meg segíteniük kellene, nem foglalkoznak velünk. Ami nagyon jó ruha, azt elviszik haza maguknak. Ezt elhiszed?” – ezekkel a 2018. december 24-én elhangzó mondatokkal indul Gömör Tamás közel negyvenperces dokumentumfilmje, melyet a Budai Tájvédelmi Körzet erdei hajléktalanjairól forgatott.

Az Erdőlakók négyévnyi forgatási anyagból állt össze. A helyszínről a fővárosiak kirándulásra, feltöltődésre, kikapcsolódásra, jó levegőre asszociálnak, miközben a túrák alatt szó szerint elmennek egy egészen más világ, a hajléktalanság kiszolgáltatottjai mellett.

Villanásszerűen jelennek meg sorsok, a töredékekből egyéni életek és visszatérő motívumok is kirajzolódnak. Közös vonás a hajléktalanszállók határozott elutasítása, az alkalmi munkák világa, a környékbeli segítők jelenléte – és a börtönviselt múlt, amit egyikük sem tagad, és nem is kerülget.

Nem mentik fel magukat, nem szépítenek semmit, csak mesélnek a múltjukról, jelenükről – a jövővel viszont nemigen foglalkoznak.

Jóllehet vállalnak és elmondanak mindent, sokszor mégis beszédesebbek a csendes jelenetek: a mosolyok, egymásba fonódó tekintetek, ahogy az erdőt fürkészik, ahogy a múlton merengenek. Idézhetnénk bőven erős mondatokat a bevezetőben olvashatókon túl is, de a film egyik valódi erősségének inkább az elkapott hangulatokat tartjuk, ahogy az erdőben meghúzódó hajléktalanok közel engedik magukhoz a filmet rendezőként, operatőrként és vágóként is jegyző Gömör Tamást, s vele a monitorok előtt ülő nézőket is.

Szintén kulcsfontosságú Pribil Sándor film végi nyilatkozata. Elsőre kicsit furcsának, esetlegesnek tűnt, hogy a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány kuratóriumának elnöke afféle összefoglalót mond az utolsó percekben, ráadásul egy olyan társadalmi jelenségről, amit lehetetlen pár percben tökéletesen összefoglalni. Mégis, mégis... arra jutunk végül, hogy ez a megfelelő rendezői megoldás, felesleges lett volna megbontani, erőltetett vágásokkal szétszedni a mondanivalóját.

Mert így a doku első bő fél órájában felhalmozódott érzések, benyomások egészen új megvilágítást kapnak, egyben egy erős kontrasztot is: az átlag néző előtt feldereng valami abból a szakadékból, amit át kellene hidalni a problémáról való összetett gondolkodásig. Pribil mint szakember alapvető jogi fogalmakra, eljárásokra, intézményi feladatokra világít rá, és kontextusba helyezi a hajléktalanság kérdését, pusztán annak megemlítésével, hogy ők mint intézmény pontosan látják, hol siklott félre egy-egy sors, vagyis számos lecsúszott, társadalomból kiszorult embernek teljesen más típusú segítségre volna szüksége.

De beszél arról is, mi zajlik a többi intézményben, milyen „minden reggel itt kelni a lábszagban”, és hogy „a mai szociális szféra abban a langyos vízben ül, amiben ül az egész ország”. Úgy tapasztalja, hogy a hozzájuk kerülő ellátottak felének nem hajléktalanellátó intézménybe kellene kerülnie, a nem szakmabelieknek pedig azt mondja:

1. Ne ítélkezzünk!
2. Ha nem tudunk segíteni, ne ártsunk!

Közben a film keltette érzések, hangulatok egyensúlyba kerülnek mindazzal, amit a szakember tömören, érthetően felskiccelt, és mindez együtt dolgozik tovább a nézőben. Másképp tekintünk erre a világra a film után.

A filmet itt tudod végignézni:

Ez is érdekelhet:

A város, ami retteg a Nulladik naptól

Rettegve várják a napot, amikor többé nem jön semmi a csapból.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Az art deco stílusú budai erőmű, ahol az egész Csernobil sorozatot leforgathatták volna

Idegenvezetés a szexmunkások kirakatainál? Városnézés spanglival a kezedben? Lesz egy kis gond

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés